Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 FELSŐBÜKI NAGY PÁL
ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA
1777 – 1857
 
„Felsőbüki Nagy Pál beszél. Már az 1807-es országgyűlésen kiállt az elnyomott jobbágyok mellett, oda is kiáltották neki az urak: „Ne bolondozzék!” Egyesek „szelídíthetetlen vadállatnak” tartják, de Nagy Pál nem tart igényt a maradiak elismerésére, s most is keményen beszél. Támadja a bécsi minisztériumot. Támadja a nemzeti nyelvtől idegenkedő polgárságot. S támadja az üres szavakban kimerülő frázishazafiságot.
Szükség van magyar tudós társaságra – mondja a maga határozott módján. – De ehhez nem szavakra van szükség. E szép eszme megvalósításához az kell, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz, és megint pénz!….”
 
A reformkori nemzedék egyik első képviselője, kiváló szónok, nemesi politikus. Országgyűlési beszédei, bátor felszólalásai szerte az országban nagy közfeltűnést keltettek, s nagy népszerűségre tett szert, különösen az ifjúság köreiben. Pártfogóként emlegette a szegény nép is, amely urai nevét jobbára csak átkok kíséretében vette az ajkára. Félelem nélkül szállt szembe Béccsel, a kormánnyal és hazája nagyuraival, ha az alkotmány védelméről, a parasztság terheinek könnyítéséről vagy a nemzeti nyel jogainak kivívásáról volt szó. Nagy Pál mint a haladás, a polgári reform előkészítője kapott helyet a korszakról szóló történeti ábrázolásokban.
A Felsőbüki Nagy-család ősi birtokai Sopron és Vas megyében voltak. Itt, Bükön épült a Felsőbüki Nagy Pál-kúria is, 1790-ben Sitkén és Uraiújfalun szintén családi kastélyok álltak.
Felsőbüki Nagy Pál 1777. október 7-én született Fertőszentmiklóson, akkori nevén Nevegyen. Gyermekkoráról, ifjúságáról nem szólnak a források. Iskoláit feltehetően Szentmiklóson, illetve Sopronban végezte. Birtokainak irányítását – amelyek ekkor még tisztes jövedelemforrások voltak – már fiatalon átvette. Korán felismerte az ország elmaradottságát, az elnyomó osztrák politika veszélyeit. Reformgondolkodásának kialakításában fontos szerepet játszott a „hazafiúi szégyen”. Szégyen az elmaradottság, a kultúrálatlanság, a civilizálatlanság miatt, szégyen amiatt, hogy mindez nem csupán a külső körülmények, hanem a nemesi, a főúri nemtörődömség, a tespedés, a tétlenség következménye. Úgy érezte tennie kell valamit. Tudta azonban, hogy a tenniakaráshoz, mások szemének felnyitásához fórumra van szüksége. Fórumra, ahol gondolatait kifejthette, követeléseit előadhatta. Mint tudjuk ez a fórum az országgyűlés lett.
Nagy Pál 1807-ben harmincéves korában jelent meg először Sopron megye követeként a pozsonyi országgyűlésen. Ritka szónoki tehetséggel elmondott felszólalásai nagy feltűnést keltettek a képviselők között. Beszédeiben a magyar nyelv politikai és közéleti érvényesülését követelte. Szót emelt a jobbágyság fokozódó kizsákmányolása ellen, ostorozta az osztrák kereskedelmi és vámpolitika Magyarországot elnyomó rendszerét, valamint azt a balkezes pénzpolitikát, amely a papírpénz rohamos elértéktelenedését okozta. Indítványait azonban a főurak, a maradiak nagy könnyel, szánakozó gúnymosollyal „non stultiset – ne eszelősködjék” felkiáltással mellőzték. Az ellenzék és az országgyűlési ifjúság viszont ujjongott, tapsolt örömében. Az eddig ismeretlen, Sopron megyei képviselőt éltették.
Nagy Pál pedig szeptember 30-án olyan beszédet mondott, hogy a személynöknek többször figyelmeztetnie kellett, hogy a Királyi Tábla kénytelen lesz eljárni ellene, ha így folytatja. Zichy kamaraelnök a császárnak küldött levelében a beszédből a következőket emelte ki: „Azt mondta többek között, hogy egész Európa csodálja annak a nemzetnek a nemeslelkűségét, és türelmét, amelynek panaszait és sérelmeit sohasem hallgatják meg, és még a legutóbb Bécsben tartózkodó Ellenség (Napóleon) nyomtatott írásokban állapította meg, hogy nincs mit félnie attól, hogy az a nemzet, melynek keserű sérelmei egy évszázad óta tartanak, fegyvert fogna ellene.” Nagy Pált „ad audiendium verbum regium”, királyi dorgálás végett Bécsbe rendelték. Kazinczy Ferenc ezt a meghallgatást így adta tovább: „Őfelsége Nagy Pált szólította meg, hogy őtet kiválasztotta követnek, s ez vala a felelete: Vox populi. (A nép hangja.) – Kend fiatal ember. Én is voltam fiatal, de nem voltam unbesonnen (meggondolatlan). Nagy Pál: Eu Majestat ich bin jung und bin doch nicht unbessonen. (Felség én fiatal vagyok, mégsem vagyok meggondolatlan.) Őfelsége: Wenn Sie alter werden, so Werden Sie anders denken u. sprechen. (Ha idősebb lesz, másként fog gondolkodni és beszélni.) Nagy Pál: Ich sage wovon ich überzeugt zu seyn qlaube, u. werde auch als alter nie wider meine Überzengung sprechen. (Azt mondom, amit meggyőződésem diktál, és ha idősebb leszek, sem fogok meggyőződésem ellenére beszélni.)”
Az országgyűlés után felsőbüki Nagy Pált a kormány megpróbálta saját céljainak megnyerni, megpróbálta megvesztegetni, ami azonban nem sikerült. Ezek után Bécs gondoskodott róla, hogy Nagy Pál a következő két országgyűlésen ne képviselhesse megyéjét. Horváth Mihály erről így írt: „Mint tudjuk, 1811-ben, Eszterházy herczeg, a megye főispánja, egyenes utasítást vett vala a kormánytól, hogy Nagy Pál követté választását minden áron akadályozza meg, minek következtében a lánglelkű, nagy hatású szónok akkoron nem is volt jelen az országgyűlésen.”
A megyei politikáról azonban nem tudták távoltartani. Elsősorban az Ő érdeme volt, hogy Sopron megye az 1822-23 évi nemzeti ellenállás idején az alkotmányvédő megyék első sorában harcolt. A bécsi kormány azonban az alkotmányos ellenzék megtörését határozta el. Nagy Pált ismét megpróbálta eltávolítani az ellenzék soraiból. A császár királyi biztossá nevezte ki, amely tisztség lényegében a kormányhoz kötötte volna. A kinevezést tehát nem fogadta el.
„1825. július 3-án királyi levél érkezett a megyék főispánjaihoz, mely kihirdette az 1825/27 évi országgyűlést. Eszterházy herceg most nem kapott semmiféle utasítást Nagy Pállal kapcsolatban, a megye rendei mindazáltal minden hasonló befolyást eleve meghiúsítandók, mihelyt az országgyűlést egybehívó kir. rendelet kihirdetése végett tartott gyűlés megnyittatott, mielőtt maga e rendelet felolvastatott volna, egy szívvel lélekkel követükké kiáltották ki kedvencz szónokukat.” Felsőbüki Nagy Pál tehát ismét megjelent a pozsonyi diétán, azon az országgyűlésen, amellyel kezdetét vette a reformkor. Ez az országgyűlés egyben Nagy Pál közéleti pályájának tetőpontja is.
Az alsó táblánál a kormánypártot a királyi tábla tagjai, a káptalanok és a városok követei képviselték. A nagy többség, a megyék követei, az ellenzéki pártot alkotta. A követek egy része olyan képviselőkből állott, akik már az előző országgyűléseken is szerepeltek, de ezeknek egykori tekintélyes vezére, Vay József, már nem volt életben. Helyét a vezéri szerepben tulajdonképpen senki nem töltött be, Nagy Pál azonban mégis egyfajta vezérszónoki tisztet kapott. Ő volt a közvélemény és az ifjúság bálványa. Szónoklataiban elítélte a német tanácsosokat, Bécset, felszólalt az alkotmány védelmében, az adózás és a magyar nyelv ügyében.
Az országgyűlés kezdetén, az alkotmány megszilárdításáért folytatott küzdelemben a képviselők súlyos vádakkal illették a bécsi tanácsosokat. Egyesek „hazaárulók”-nak bélyegezték őket. Nagy Pál „midőn a nemzet a közvélemény bírószéke elébe idézte a törvénysértőket, nem annyira vádolta, mint elítélte azokat.” Az alkotmány megsértését tárgyaló felirat, „kivált Nagy Pál vezérlete alatt, összeállítatván, felküldetett a királyhoz.”
A képviselők elé került kérdések között egy sem okozott olyan élénk és heves vitákat mint az adó ügye, a jobbágyok helyzete. „Nagy Pál, ki már az 1807-ki országgyűlésen is lelkesen szólott az adózó nép érdekében, most újra megragadta az alkalmat, s hatalmas szónoklattal sürgeté a rendeket az adózó nép állapotának javítására. Indítványa felette mérsékelt, inkább csak emberies, mint szabadelvű vala. A többi rendekkel együtt még maga is azon véleménynek lévén ápolója, hogy a nemesi kiváltságok az alkotmány lényegéhez tartoznak: indítványa csak addig terjedt, hogy, maga az ősi alkotmány fenntartása érdekében, szüntessék meg a rendek mind azon visszaéléseket, melyek az úrbéri viszonyokban a jobbágyokat oly súlyosan terhelik, s adják meg a népnek mind azt, mit az alkotmány korlátai közt megadni lehet.” Javaslatait a nemesek túlnyomó többsége ellenszenvvel, közönnyel fogadta. „A nemes lelkű szónoknak, bár csak a kiáltóbb visszaéléseket ohajtá megszüntetve látni, epés kikeléseket, méltatlan gyanúsításokat kellett maga ellen hallania. Sokan a kiváltságok e vakbuzgó védői közől, nemes tűzű beszédét végre félbenszakasztván, s őt az alkotmány felforgatójának gáncsolván, csoportosan hagyták el a termet. De épen e fellobbanó harag, mely a különben legkedveltebb, legnépszerűbb szónok ellen kitört, kétségtelen bizonyítványa annak, hogy leggyöngébb s betegebb oldalukon érzék magokat találva e túlbuzgó kiváltságosak.” A felháborodás azonban – az 1807. évi országgyűléshez képest – kismértékűnek nevezhető. A rendek gondolkodásában bizonyos változások történtek.” …a szónok szavai már nem hangzottak el nyomtalanul: haragjok mutatá, hogy érzik a gáncs súlyát. A diadalnak, melyet a szabad nép és szabad föld elve 1848-ban végre teljesen kivívott, ez volt első stádiuma.”
A századelőtől folyó nyelvújítási harc, a fiatal nemzeti irodalom újjáéledése ébren tartotta a nemzet – s így a képviselők – érdeklődését is a nemzeti nyelv iránt. Érthető tehát, hogy az országgyűlésen is teret kapott a magyar nyelv ügye, s a sérelmek és kívánatok között előkelő helyet foglalt el. Nem volt senki, ki a nemzet nyelvét hivatalossá ne akarta volna tenni, a közigazgatásban a latin és a német helyébe emelni. „A legértelmesebbek s élükön Nagy Pál minden alkalmat megragadtak, melyben a nemzetiség érzelmének szilárdítására hathatnának, s az elődök által oly bűnösen elhanyagolt nemzeti nyelv ügyét az országnak szívére kötheték.”
A képviselők feliratot küldtek a királynak, melyben kérték, hogy a magyar nyelv „helyeztessék be a maga jogaiba”, a törvények magyar nyelven is jelenjenek meg, a közigazgatásban s oktatásban pedig legyen kötelező a nemzeti nyelv használata.
A tanácskozásokban ismét felmerült egy magyar tudós társaság eszméje, melyet már 1790-ben is szorgalmazott Révay Miklós, természetesen sikertelenül: a kormány költséghiányra hivatkozva elutasította a javaslatot. 1826 utolsó hónapjaiban nagy hévvel folyt a vita e tárgyban. Szinte mindenki a tudós társaság felállításáról vitatkozott. A nagy többség egy akadémia-szerű testület alapítását kívánta. Pénztőke azonban most sem volt, kiállításának módja megoldatlan maradt. A tanácskozás fonala a következő napon megint felvétetett, s folyt a vita, egy ideig ismét hasonló eredménytelenséggel. Feláll végre Nagy Pál, kinek lángszavai már több ízben máskor is lelkesedést szültek a nemzeti nyelv s nemzetiség ügyében. Szónoklatában élénk színekkel ábrázolá nemzetiségünk ügyét, s megragadólag mondá el, miképen a honi nyelvet s vele együtt a nemzetiséget eddigelé leginkább a pislogó mécseik mellett jobbára éhezve, sanyarogva munkálkodó, reményt szerencsét s egész életöket feláldozó, szegény hazafiak szívvérőkkel mentették meg az enyészettől: ám, úgymond, fejtse, képezze ki azt ezután az ország dúsgazdag nagyjainak hazafias áldozata, mert ide is, mint az egykori hadvezér szava szerint a háborúhoz, három fő dolog kell: pénz, pénz és ismét csak pénz!”
A beszéd után egy huszárkapitány állt fel az ülésteremben, s birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel egy intézmény javára. A huszárkapitány Széchenyi István volt, s a jelenet, mint a „Magyar Tudományos Akadémia megalapítása” vonult be a történelembe.
Nagy Pál beszédét az idők folyamán elhomályosította Széchenyi merész kijelentése, s napjainkban is az Akadémia megalapításáról mindenkinek elsősorban Széchenyi István neve villan fel. Pedig bizonyos, hogy Széchenyiben Nagy Pál beszéde gyújtotta fel a hazafiúi indulatot s e beszéd hatására cselekedett. Felsőbüki Nagy Pál tehát méltán megérdemelné, hogy többet tudjanak róla az emberek, hiszen szerepe az Akadémia megállapításában és a reformkorban sem volt jelentéktelen.
Mint már említettem, ez az országgyűlés volt Nagy Pál közéleti pályájának csúcspontja. Az 1830. évi országgyűlésen vezéri szerepe már elhomályosodik, magatartása ingadozó. A közvélemény csodálkozással tapasztalja, hogy Nagy Pál néhány fontos kérdésben a kormányt támogatja, a kormány törekvéseit igyekszik előmozdítani. 1832-ben megkapta a Pálffy-csődtömeg jövedelmező gondnokságát, amely csak tápot adott az ellenzék gyanakvásának. A kormány ugyanis a zárgondnokságot korábban több ízben is politikai szolgálatok jutalmazására használta fel.
1832 decemberében megnyílt reformországgyűlésen már gyanakvás kísérte Nagy Pál minden tettét. A gyanú azonban nem igazolódott egyértelműen: Nagy Pál az alapvető kérdésekben hű maradt korábbi önmagához. Harcolt a jobbágyreformért, a magyar nyelv jogaiért, ellenben néhány fontos politikai kérdésben az ellenzékkel szembehelyezkedett. Követtársai csalódtak benne, az ifjúság gúnyversekben juttatta kifejezésre egykori bálványától való elfordulását. Kölcsey naplójába egy feljegyzés került, mely szerint Nagy Pál „már régóta a kormány kenyerét emészti”. Akadtak azonban védői is Nagy Pálnak. Különösen az 1848-49-es forradalom bukása után erősödtek meg azok a kijelentések, melyek szerint Nagy Pál nem volt köpönyegforgató, csak a forradalmi fejlődés lendületét kívánta fékezni. Így vélekedett Horváth Mihály is: „Nagy Pál, ki az elébbi gyűlések folytában ily szerepet viselt, régi befolyását ezen országgyűlés alsó házi tagjai közt nem tarthatta fenn többé. Ő ugyan még nem hanyatlott, még semmit sem vesztett lángszelleme hajdani erejéből: most is elragadá még hallgatóit, midőn akár a nemzetiségről, akár az alsóbb néposztály állapotáról s ennek javítása szükségéről szólott, de hatalma mind e mellett sem volt már a régi, követtársai között. Ő ezen utolsó évek alatt nem haladt párhuzamban a radikalizmus felé hajló reformmozgalmakkal, minek következtében a szabadelvűség fénykövét s avval együtt a többség bizalmát is mindinkább elvesztette. Ő a javítások legtöbbjeit nemcsak nem ellenzé ugyan, sőt egyike volt azok legbuzgóbb pártolóinak, egyike a nemesi kiváltságokból származott visszaélések legszigorúbb ostorozóinak, de az ő eszménye csak az ősi, aristokratai, bár fattyúkinövéseitől megtisztított, alkotmány maradt, ennek határain túl ő egy lépést sem volt hajlandó tenni, s a divatosakká válni kezdett demokratikus irányú, radikál reformeszmék benne határozott ellenzőre találtak.”
A publicista Csengery Antal így írt róla 1858-ban, a Vasárnapi Újság hasábjain: „Nagy Pál váratlanul lőn meglepetve a gyors nemzeti ébredés által. Politikai színeváltozást vetettek a szemére, holott csak körük változott a világítás, melyben feltűnt. A szemüveg lett más, melyen keresztül bírálták, ő ugyanaz maradt, ki azelőtt volt.”
„Csengerynek az volt a szándéka, hogy ne a harmincas-negyvenes évek hányódó politikusainak, hanem az 1830 előtti Nagy Pálnak, a nemzeti jogok védelmezőjének biztosítson helyet az utókor történelmi köztudatában.” – írta Barta István, aki a bécsi kancellária „titkos irattárának feltárt adati” – arra hivatkozik. Ezek szerint Nagy Pál – aki ősi birtokait adósságai miatt kénytelen volt eladni – 1830 végén birtokadományért fordult a kancelláriához, 1831-ben pedig a királyhoz. Szerette volna megkapni a Sopron megyei Csepreg község – kb. 470 holdas – birtokát. Kérvényében felsorolta szolgálatait, amelyeket az előző országgyűléseken tett a királynak és „fogadkozott, hogy az uralkodó kegyét a jövőben is hasonló szolgálatokkal hálálná meg. Ez a kérvény lett az a kötelék, amely ettől kezdve Nagy Pált végérvényesen az udvarhoz, a kormányhoz kapcsolta.” Birtokadományozási ügye 12 éven át húzódott, míg 1842-ben megkapta az adománylevelet. Ez idő alkalmas volt arra, hogy „biztosítsa hűségét a kormány iránt”.
A kortárs közvéleménynek tehát igaza volt: Nagy Pál kapcsolatban volt a kormánnyal, s ez politikai jellemére árnyékot vetett. Nem tudott lépést tartani a gyorsuló fejlődéssel, megrettent a forradalom lehetőségétől, Bécs pedig kihasználta szorult anyagi helyzetét. 1830-tól a haladással szemben álló erők oldalára sodródott, az országgyűléseken Bécset támogatta.
Felsőbüki Nagy Pál az 1839/40. évi országgyűlésen még képviselte megyéjét, de már nem töltött be jelentős szerepet. Életének hátralevő szakaszát birtokaira visszahúzódva, a magány és a keserű megbántottság jegyében élte le. Képességei és múltja alapján diadalmas vezér lehetett volna, de megtört lélekkel halt meg 1857. március 26-án, Bécsben.
Már jóval halála után, 1880-ban történt, hogy a negyvenes évek ismert publicistája, Frankenburg Adolf visszaemlékezéseiben fölelevenítette Nagy Pál kormány – kapcsolatairól szóló gyanúsításokat. Nagy Pál fia Felsőbüki Nagy István országgyűlési képviselő elutasította a gyanúsítást, és az emigráns Kossuthoz fordult, kérve, hogy mint szemtanú nyilvánítson véleményt a vitás kérdésben. Kossuth válaszába elutasította Frankenburg állításait, szerinte Nagy Pál reformer volt, újító, aki a politikai jogegyenlőségért is harcolt. A zárgondnokságról pedig így írt: „nevetséges volt azt feltenni, hogy egy olyan szellemi óriás, aki oly sokat ér, magát ily potom árért eladja, s tekintélyét és a köztiszteletet, mely őt környezé, ily potomságért elvesztegesse”.
Kossuth Lajos tehát bizalmat szavazott Nagy Pálnak, hisz nem tudott a bécsi irattár adatairól. De bizalmat szavazott neki az utókor is. Nevét utcák, kastélyok őrzik: Bükön áll a Felsőbüki Nagy Pál kúria, Kissitkén a Felsőbüki Nagy-kastély. Uraiújfalun szintén egy Nagy-kúria őrzi emlékét. Különösen jeles alkotások a Felsőbüki Nagy család sírkövei Fertőszentmiklóson.
Felsőbüki Nagy Pált minden cselekedetét egybevéve egy haladó gondolkodású, nemesi politikusnak nevezhetjük, akinek nézetei fölött – 1830 után, sajnos – elhaladt az idő.
 
Asztalos Zsolt
Kapuvár
1989.
 
 
 
FELHASZNÁLT FORRÁSMUNKÁK

 

Horváth Mihály: Magyarország Történelme IX. , Huszonöt év Magyarország történelméből (Pest, 1868.)

Poór János. Kényszerpályák nemzedéke 1795-1815 (Budapest, 1988.)

Barta István: Felsőbüki Nagy Pál, (Élet és Tudomány, 1964. 29.sz.)

 

Fekete Sándor: Haza és haladás (Budapest, 1985.)

Dr. Gimes Endre: Észak-Dunántúl (Budapest, 1987.)

Csengery Antal: Magyar szónokok és státusférfiak (Vasárnapi Újság, 1858. 17.sz.)