Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 ELLENZÉKBŐL KORMÁNYRA
TISZA KÁLMÁN ÚTJA A HATALOMHOZ
 
 
Bevezetés
“A politikában nagy készülődések estek, és nagy horderejű dolgok történtek. A Deákpárt rossz politika és rossz gazdálkodási rendszere miatt züllésnek indult. Az öreg Deák már betegeskedett, Andrássy Gyula gróf a birodalom külügyeit vezette Bécsben, a régi tekintélyek elkoptak, újak nem támadtak, úgyhogy az egykor hatalmas Deákpárt élén immár a kis Bittó állt, akinek nyílt ülésen szembe mondták, hogy nemcsak nem államférfi, de még férfi sem. Kerkapoly alatt már annyira törökül festett a kincstár, hogy a Lánchíd-vám rézgarasait kellett rövid úton felhozatni, különben nem fizethette volna elsején a tisztviselőket. A titubáló Ghyczy Kálmán még kevésbé volt alkalmas egy csodához, hogy valamely merész eszmével az álam üres pénzfiókjait megtöltse. Bent a parlamentben a balközép vezére, Tisza Kálmán, ez az okos, magyar fából való államférfi már 1874 őszén heves hadjáratot indított Bittó ellen, főképp a kormány pénzügyi politikája miatt, melyben Jókainak is részt kellett volna venni, de rekedtsége miatt letörültette magát. Mint az üldözött róka lapult meg Bittó, s a menekülésre gondolt. Karácsonykor már bukott embernek tartották az országban, hol mind hangosabban nyilvánult az a vágy, hogy a Deák-párt fölfrissítse magát a balközéppel. Tisza február 3-iki beszéde a közeli teendők programját bontotta ki, Nelsonnak Trafalgarnál mondott szavaival végezve beszédét: “megtettem kötelességemet” s eloldotta hajójától a csónakot, melyben a “későbbi teendők” voltak elcsomagolva mindenféle frázisok közé, s ezzel önként ölébe hullt tizenöt hosszú évre Magyarország sorsa.
Az összes rugók figyelembe vétele nélkül nehéz megérteni e tusát, melyben a parlamentarizmus természetével ellenkező tünetek játszanak közre. A Deák-párt 210 tagot számlál, a balközép 70 embert. S mégis a hetven fogja fölfalni a kétszáztízet!
Hogy lehet ez? Nagy fejrázások közt kérdi az angol parlament szabályszerű mozdulataihoz szokott művelt olvasó. – Hja, nálunk nincsenek normális lefolyású válságok. Egyik se hasonlít a másokhoz.
Már az első beállítása se volt szerencsés e parlamentarizmusnak. A Deák-pártból alakult, “nagy emberek”-ből álló kabinet állt az ügyek élére, Deák nélkül. Az egyszerű tekintetes úr, kinek szemöldökintése szerint mozdult a hatalmas nagy párt, kívül maradt. Bírta a hatalmat, de nem viselte a felelősséget. Az Andrássy Gyulát követő kormányok már csak úgy tűntek fel a párt előtt, miként az öregúr írnokai, kik lógtak a Burgtól és lógtak az Angol Királynő-től, ahol Deák lakott. 1874-ben Deák már fáradt volt, zsémbes és elégedetlen a pártjával, mely csak intrikálni tudott, de engedelmeskedni még neki sem akart. Ösztökélte ugyan bónis Samu, hogy az elégedetlen elemeket ugrassa ki, mint Tisza tette Ugronékkal, Deák azt felelte, hogy a kisebbségből könnyű kilépésre kényszeríteni akárhányat, mert az akkor is megmarad kisebbségnek, de a többség nem marad többségnek, ha sokan odahagyják.
Növelte az általános elégedetlenséget, és ingerelte a hangulatot a korrupció, mely valóban szemérmetlenül űzetett. Egypár csúnya dolog pattant ki. Rothadás szaga kóválygott szerte a levegőben. Sokat tett a képzelődés is. Bús alkonyat jutott osztályrészéül a nagy embernek. Sötét árnyékok ereszkedtek le a nagy műre, revízió veszélye kezdte fenyegetni. Ehhez járult, hogy Andrássy Gyula gróf jövendő terveibe egy fegyelmezett magyar többség elengedhetetlen kellék volt. Harmadikul a király figyelte nagy aggodalommal a pártviszonyok züllését és a 67-es egyezség sorsát. A király mindig elfogult volt e tekintetben. Mint akinek sok erdeje van, de azokban egy fácskát ő maga ültetett, s nem bánja már azóta az erdőt, valamennyi fáját az erdőnek, csak ennek az egynek a satnyulása keseríti. S íme, váratlanul elhangzik a Tisza február 3-iki beszéde. Föllélegzik a király, és úgy veszi , mint a 67-nek gyújtott gyertyát.
A fúzió ezután már csak a formák és személyi kérdések elintézésének dolga volt, s Tisza csapatja már március 3-án bevonult a Lloyd-épületbeli klubba, hol lassan terjeszkedve csakhamar átvette az uralmat.
A híres balközépi vezérből lett a még híresebb “generális” és híveiből, a jó gerillaharcosokból nevelődtek a legkezesebb mamelukok.”1
 
Tisza Kálmán megjelenése a politikai színtéren
Tisza Kálmán 1830-ban született a Bihar vármegyei Geszten. Tisza Lajos és Teleki Júlia grófnő házasságából. 1848-49 folyamán a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban helyezkedett el, mint fogalmazó.
A forradalom és szabadságharc leverése után testvéreivel együtt elhagyta az országot. Másfél évet töltött külföldön, jogi és bölcsészeti előadásokat hallgatott a berlini egyetemen, beutazta Belgiumot, Franciaországot és Angliát.
Hazatérését követően a geszti központú, húszezer holdas birtokot vezette. 1855-ben a nagyszalontai református egyházmegye segédgondnokává választották. 1860-ban feleségül vette Degenfeld-Schomburg Ilona grófnőt, aki által számos arisztokrata családdal került összeköttetésbe.
Első közéleti fellépésére az 1859-ben kibocsátott protestáns pátens szolgáltatott okot, amely megnyírbálta a magyar protestáns egyházak autonómiáját és szigorúbb kormányzati ellenőrzést vezetett be. A huszonkilenc éves Tisza a református egyház gondnokaként egy debreceni egyházi gyűlésen mondta első nyilvános beszédét. Élesen kikelt a protestantizmus és a nemzet iránt intézett támadás ellen, elítélte a pátenst és visszavonását követelte. Beszéde nagy feltűnést keltett és nevét országosan ismertté tette.2
Tekintélyét és népszerűségét növelte, hogy az októberi diploma és a februári pátens utáni időszakban a neki felajánlott Bihari főispáni méltóságot visszautasította.
Felekezeti tiltakozását Tisza a politika színterére vitte át, amikor 1861-ben Debrecen városa országgyűlési képviselőnek választotta. Az országgyűlésen nagybátyja, a határozati párt vezére, gróf Teleki László oldalán jelent meg, és aktívan részt vett a párt szervezésében. Többen már ekkor a párt vezérei között említették. Ismertségét jelzi, hogy az országgyűlés gróf Andrássy Gyulával szemben őt választotta meg első alelnökének. Megválasztását rövid beszédben köszönte meg, melyben rámutatott az országgyűlésre váró feladatokkal szemben elfoglalandó magatartásra is: “Bátraknak kell lennünk, és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől, okosaknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölöttébb vigyázni egyszersmind, nehogy ezen két, magában megbecsülhetetlen tulajdon túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk fel azt, mit veszélyeztetni nem akarunk".3
Ez a magatartás jellemezte Tisza egész politikai pályáját. Bátorsága mindenekelőtt szónoklataiban mutatkozott meg, - egy 1861-es beszédében azokat köszöntötte, akik az országgyűlési tanácskozások meghiúsulása esetén a nemzet jogainak védelmében a fegyveres ellenállástól sem riadnának vissza 4 - tetteit ugyanakkor az óvatosság jellemezte, amit jól példáz a felirat elfogadtatásában játszott szerepe.
Alig néhány héttel az országgyűlés megnyitását követően, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a felirati párt kisebbségben van, s így a felirat elvetése várható, Teleki László attól a felelősségtől megijedve, ami a határozat győzelme esetén az országgyűlés várható feloszlatása miatt ráhárult volna, öngyilkosságot követett el. 5. A párt vezetésének feladata a parlamenti tapasztalatokkal szinte nem rendelkező, harmincegy éves Tisza Kálmánra hárult.
Többen megkérdőjelezték a fiatal politikus pártvezéri alkalmasságát. A kortárs újságíró, a deák-párti Kecskeméthy Aurél súlytalan politikusként intézte el, mint aki nem rendelkezik sem a pártvezérséghez szükséges személyiséggel, sem valódi szónoki tehetséggel: “A jegyző megnevezte szónok föláll. Érdekes, de nem vonzó: halvány, de nem gyengéd arc; magas, kissé előrehajló termet. Az mondják, candidált pártvezér akkorra, ha majd pártok lesznek: vagy már jelenleg pártvezér, midőn még párt sincs. De ő pártvezérnek nem született. Ifjúsága nem akadály. De pártvezér nem lesz soha. Arca mondja már, melyet a büszkeségnek a gőghöz közel álló neme lesz merevvé… S mint jelleme, úgy szellemi tulajdonainál fogva sem lesz pártvezér. Gyenge s vibrátio nélküli hangja lévén, mint egyénisége, úgy szónoklata sem alkalmas őt demosthenesi népbálvánnyá emelni föl. Ő művelt ész, tud sokat, ért tán mindent. De vannak-e nagy eszméi, messzeható concepciói? Alig hiszem…Mindent összevéve tehát T.K. fényes tulajdonai és hiányai nem azok mik a politikai pártvezérben szükségesek. Lehetnek kortesei, de nem lesznek párthívei”.6
Még a Tiszával szimpatizáló életrajzírónak is el kellett ismernie, bár ő ezt nem tartotta egyértelmű hátránynak, hogy beszédei felületesek és rendezetlenek voltak, amit a korszak szokásos retorikai technikáihoz szokott közönség meglepődéssel fogadott: “ megjelenik az a pongyola, köznapi szónoki művészete, mellyel egy nemzedékre tönkreteszi a nagy magyar politikai retorikát, de amelynek megvan az az óriási előnye, hogy minden betanult és mesterséges szónoklat elvágódik mellette” 7
A kortársak szerint megjelenése sem volt éppen előnyös: sovány és magas termete, korán őszülő haja és szemüvege kisség tudálékos, a valódi koránál jóval idősebb emberre valló megjelenést biztosított számára. A kritikus meg is jegyzi: “Tiszával a nők is szimpatiroztak, már tudni illik azok, akik személyesen nem ösmerték, mert Tisza csak egy fokkal szebb, mint az ördög”.8
Mind megjelenésének, mind szónoki képességeinek hiányosságai ellenére a határozatiak elfogadták Tiszát vezérként. Szerepe lehetett ebben a Teleki családdal meglevő rokoni kapcsolatnak éppúgy, mint a házasságából adódó összeköttetéseinek vagy annak, hogy a párt más vezéregyéniségei - mint Ghyczy Kálmán, aki a házelnöki székben ült, vagy Nyáry Pál - nem léptek fel vele szemben. Gyors politikai előretörésének fő oka azonban abban kereshető, hogy Tisza a kelet-magyarországi református nemességhez tartozott, és számukra a pátens elleni korábbi fellépésével bizonyította hazafiságát és bátorságát, emellett szervezőképességével is kitűnt a pártban.9
Teleki hirtelen természetétől eltérően Tiszára alapvetően az óvatosság volt jellemző, ezért bár a viták során keményen a határozat mellett állt ki, ítélőképessége és a politikai realitások iránti érzéke visszatartotta attól, hogy szélsőséges retorikája tetteiben is megnyilatkozzon. A párt más vezetőivel, többek között báró Podmaniczky Frigyessel együtt lehetővé tették a felirat elfogadását.: három határozatpárti képviselőt sikerült a szavazástól való távolmaradásra bírni, míg egy negyedik szavazatával a felirat mellett döntött.10.Ezáltal a felirat 155:152 arányban elfogadásra került.
A kortársak szerint – bár ő maga ezt később tagadta – ez volt Tisza Kálmán első taktikai lépése a parlamentben. 11
Az országgyűlés feloszlatása után Tisza geszti birtokára vonult vissza és arra szorítkozott hogy publicisztikai téren képviselje nézeteit. Írásai, melyek Jókai Mór lapjában, a Honban jelentek meg Geszti levelek cím alatt, főként az országot érintő gazdasági problémákkal foglalkoztak, felölelve a mezőgazdaság ipar és kereskedelem vitás kérdéseit. A cikkek alapvetően vidékies szemléletű politikusnak mutatják Tiszát, aki az ipar fejlődését korlátozni, a földbirtokosok vezető szerepét fenntartani kívánta: ”Nem óhajtanám azt, hogy a nemzet nagy része gyáriparral foglalkozzék, mert ahol nincs gyáripar, ott az alsóbb osztályok sorsa jobb és biztosabb”. 12
Cikkei csalódást okoztak az olvasóknak. Maga Jókai is köznapi, pipafüst melletti bölcselkedéseknek minősítette őket, melyekben az ugarhoz tapadó gazda lelkülete látszik megjelenni.13
1865-ben jelent meg Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer című röpirata. Ebben a magyar megyéket mint a parlamenti kormányzat leghatásosabb ellensúlyát említette és a megyei önkormányzat védelmét hangsúlyozta. Véleménye szerint a magyar megyék az egyéni szabadság oly nagy fokát biztosították, amely Anglián kívül sehol máshol nem létezett. Álláspontja szerint a modern parlamenti rendszer és a régi magyar megye összeegyeztethető. Ez a megoldás ugyan példanélküli képződmény lenne Európában, de – mint írta – ez lehet a legtökéletesebb kormányforma is. A megyék tisztviselő-választási jogát továbbra is indokoltnak vélte. 14
 
Tisza mint a balközép vezére
Az 1865-re összehívott országgyűlésen három politikai csoportosulás körvonalazódott. Deák Ferenc és köre, a volt felirati párt tagjai, közkeletű néven a Deák-párt; a Tisza Kálmán vezette balközép, azaz a volt határozati pártiak; és a szélsőbal.
Míg a szélsőbal határozottan elutasította a Deák által javasolt, a sajtóban is közzétett kompromisszumos megoldás lehetőségét és ragaszkodott a 48-as törvények teljességéhez, addig a balközép nem nyilvánított ellenvéleményt, - Tisza ebben az időszakban írt leveleiben maga is a kiegyezés hívének vallotta magát 15 – sőt, az országgyűlés első szakaszában bizonyos egység alakult ki a kiegyezés létrehozása érdekében a Deák-párt és a balközép között. Jelzi ezt, hogy a két párt nem alakított külön pártklubot, hanem képviselőik együtt , a követi kaszinóban tanácskoztak. Tiszáék a személyi kérdéseket is alárendelték az együttműködésnek, amikor lemondtak Ghyczy Kálmán házelnökké jelöléséről. 16
A kiegyezés gyakorlati megvalósításáról, a közös ügyek mértékéről és kezelési módjáról folytatott vita során nyilvánvalóvá vált, hogy a kiegyezés elvi, általános részében teljes az egyetértés a két párt között. Az egyetértés kiterjedt a közös ügyek meghatározására is., így megállapodás született a külügy, hadügy és ezekre vonatkozó pénzügy közösségéről. A közös ügyek intézésének formájában azonban eltértek a vélemények.
A Deák-párti többség véleménye szerint a közös ügyeket a magyar illetve az osztrák parlament mindkét házából választott bizottságra, delegációra bízzák, és a két delegáció külön-külön tanácskozás után dönt a közös kérdésekről. A balközép álláspontja szerint a közös ügyek közvetlenül a parlamentekre tartoznak, és csak ezek megegyezésének hiányában van szükség eseti bizottságokra, amelyek javaslatot tesznek a megegyezésre, s ha ezek után sem jön létre egyetértés, a döntés joga az uralkodót illeti. 17
A balközép javaslata nélkülözte azt a szilárdságot, amit Deák tervezete magán viselt. A közös ügyeknek a magyar illetve az osztrák parlament elé utalásával kifejezte a 48-as alaphoz való ragaszkodást, ugyanakkor az uralkodó kezében hagyott végső döntési joggal az udvar felé is tett egy gesztust, ezáltal nem volt véglegesnek tekinthető. Kifejezte ezt Tisza nyilatkozata is, aki noha a kisebbség véleményét jobbnak nyilvánította mint a többségét, mégsem tartotta azt csalhatatlannak és nem kívánt hozzá feltétlenül ragaszkodni. 18
A Hon hasábjain megjelent cikkei kifejezték a különvélemény elvetésének és egy újabb, a változó körülményekhez igazodó megoldásnak a lehetőségét, ami jelenthette a Deák-párthoz való közeledést éppúgy, mint a vele való szakítást. Tisza előrelátása, hogy a változó viszonyoknak megfelelően esetleg változtatni kell a kisebbség tervezetén, látható abból is, hogy a Deák-párttal való viszonyát a véleménykülönbség ellenére sem élezte ki, nem szakította meg a két párt közötti kapcsolatot.
Ausztria königgratzi veresége bizonyos mértékig balfelé vitte el az ország közvéleményét. Egyik baloldali képviselő elbeszélése szerint szeptemberben olyan volt Pest, Bihar, Hont megye és Szeged vidékének hangulata, hogy az ottani “ gondolkodó közönség nem csak hagy Deák tervezetét elfogadhatónak nem tartja, hanem már a miénkről is azt véli, hogy túlságos koncesszióba ereszkedtünk “ 19
A közvélemény balratolódása Tisza politikájában is erősebb baloldaliságot eredményezett. Újabb cikkeiben azt bizonygatta, hogy a balközép javaslata lényegében nem megy túl a perszonálunión, így Magyarország függetlenségének nagyobb biztosítékát adja, mint a többség javaslata. Deák tervezetét mind a függetlenség, mind a célszerűség szempontjából élesen kritizálta és elmarasztalta. Cikksorozatának záró következtetése: “Itt meggyőződésem szerint makacsságnak, következetességgel tüntetésnek nincs helye: itt nem lehet pártfegyelem, itt a tisztelet, barátság hatása megszűnik. Meg kell vitatni minden oldalról a kérdést, s követni kell minden igaz hazafinak a lelkiismeretes meggyőződését, melyet a vitatkozás benne megérlelt.“20
Tisza lényeges kérdésnek tartotta a kiegyezést: valódi szándéka továbbra is Deák politikájának támogatása volt, a megváltozott körülményekhez igazodva azonban erősebb baloldaliságot mutatott. Ezzel egyrészt gyengítette a szélsőbaloldali oppozíciót, másrészt demonstrálta Bécs felé, hogy a Deák által felvázolt kompromisszum a legvégső, amit egy magyar politikai párt elfogadhat.
A Tiszához közelálló báró Podmaniczky Frigyes feljegyezte naplójában, hogy sokadmagáról tudja, hogy a kiegyezés előtt azért tartoztak a balközéphez, ”mert csak egy ilyen párt létezése tette lehetővé a kiegyezésnek ily, a körülményekhez mért előnyös alapon való létrejöttét.” 21
Tisza irányváltásával Deák is egyetértett, mert kijelentette, hogy a magyar konzervatívokkal és Béccsel szemben Tisza pártját tartja alkalmas támadó eszköznek. 22
1867 elején, miután a bécsi tárgyalásokon körvonalazódott a kompromisszum a kiegyezési törvényjavaslat országgyűlési vitája során Tisza formálisan is bejelentette a balközép korábbi különvéleményének visszavonását és kifejtette a párt új elveit. Változatlanul a pragmatica sanctióból, mint alapszerződésből indult ki, s az uralkodó személyében jelölte meg az egyetlen kapcsolatot, mely a magyar korona országait és az uralkodó többi országait és tartományait összetartja. Elismerte azonban, hogy “vannak a magyar korona országait Őfelsége többi országaival közösen érdeklő viszonyok, és ezek kezelésének módját a magyar országgyűlésnek és a törvényesen megkoronázott királynak együtt kell megállapítani” 23 A közösen érdeklő viszonyok körébe csak a külügyet és a hadügyet sorolta, az ezekre vonatkozó költségek közösségét mellőzte. Kijelentette továbbá, hogy “a szavazati joggal felruházott delegációt el nem fogadhatjuk , az ellen, mint a nemzeti függetlenség sírja ellen tiltakoznunk, küzdenünk kell”. 24 A külügy és a hadügy kezelési és intézési módjára vonatkozó tárgyalásokat és döntést az országgyűlésnek tartotta fenn, de a két országgyűlés eltérő véleménye esetén, esetről esetre javaslatkészítő delegációt kívánt kiküldeni. A korábbi tervezetnek az uralkodó végső döntési jogkörére vonatkozó pontját mellőzte. Tisza beszédében következetesen magyar hadseregről szólt, szemben a többségi javaslattal, amely a magyar hadsereget az összes hadsereg kiegészítő részének tüntette fel. Az adók, vámkérdés és kereskedelmi ügyek tekintetében ugyanakkor késznek mutatkozott időről időre szerződést kötni a Lajtán túli tartományokkal. 25
Tisza javaslata, minden korábbi hangzatos kijelentése ellenére közelebb állt a Deák-párt kiegyezési tervezetéhez, mint a szélsőbal perszonálunióra szorítkozó programjához. A balközép – még ha támadta is a kiegyezési törvényjavaslat bizonyos elemeit – késznek mutatkozott azt elismerni, és kialakította álláspontját arra az esetre is, ha a kiegyezési pontok törvénnyé válnak. “Ez esetben mint compromisszumot kénytelennek látja magát azt elfogadni…feladata lesz megakadályozni, hogy a birodalmi összeolvadás eszméje mindinkább tért nyerjen a magyar önállóság rovására.“ 26
A kiegyezés után a balközép programjában a közjogi radikalizmusát mérséklő tendenciák jelentkeztek. Az 1867 júniusában kiadott program – amely a balközép párt első programja volt, - hangsúlyozta, hogy “eddig a törvénytelen kormánynak, mint ilyennek ellent kellett állni; ma, midőn törvényes kormány van, a föltétlen ellenállás nem lenne többé igazolható, ma a pártnak mely hazánk függetlensége és alkotmányos szabadsága szempontjából elégedetlen azon alappal, melyen a törvényes uralomra átmenetel történt, más hivatása van…a következő: oda működni, hogy azon esetben, ha a gyakorlat is kimutatja némely újabban alkotott törvénynek s főleg a közösen érdeklő viszonyok tárgyában alkotottnak veszélyes voltát, a többség az országban annak, a függetlenség és alkotmányos szabadság érdekében, megváltoztatására alakuljon.” 27
A hadsereg kérdésében leszögezte, hogy “habár a törvényben az mondatott is ki: hogy a magyar hadsereg Őfelsége egész hadseregének kiegészítő része, legyen mint ilyen is valódi magyar hadsereg…” 28
A program közjogi része azzal zárult, hogy a balközép feladatának a továbbiakban nem annyira a delegációk elleni küzdelmet tartja, hanem azok közös delegációkká és közös parlamentté fejlődésének megakadályozását.
A program következő, terjedelemben nagyobb része, az államberendezkedésére vonatkozó követeléseket sorolta fel. Ilyen követelés az ország területi épségének helyreállítása, a megyék hatáskörének és parlamenti felelős kormányhoz való viszonyuknak rendezése és a szabadságjogok (sajtó, egyesülési, vallás) törvénybe iktatása. 29
A júniusi programban a közjogi követelések bizonyos fokig háttérbe szorultak, sőt azok szerepét bizonyos feltételekkel és megkötésekkel csökkenteni igyekeztek, és a belső viszonyok taglalása kapott nagyobb teret.
Mindez Tisza Kálmán azon célját szolgálta, hogy egy kormányképes ellenzéki pártot hozzon létre. Terve támogatásra talált a balközép számos vezéregyéniségénél. Podmaniczky Frigyes írta naplójában: “Ily viszonyok között mindenek előtt arra volt szükség, hogy két kormányképes párt álljon egymással szemben. De a határozati-párt habár felvette is a balközép elnevezést, kormányképes mindaddig nem volt, amíg programjában oly pontozatok is maradtak felvéve, amelyek a kiegyezés, illetőleg közjogi alap keretén kívül estek.” 30
Móricz Pál szerint – aki szintén Tisza legszűkebb köréhez tartozott – az új program lépés volt a balközép olyan parlamentáris párttá alakításához, “amely a kormányt az alkotmányosság felforgatása nélkül bármikor kezébe vehette”. 31 Tisza a júniusi program alapján elvállalta a delegációban való részvételt is.
A balközép egésze azonban nem helyeselte a delegációba való belépést, emiatt a pártban szakadás következett be. A delegációban való részvétel ellenzői – akik Jókai Mór körül csoportosultak – magatartásukat azzal indokolták, hogy nem támogathatják annak az intézménynek gyakorlati megvalósítását, amelynek megváltoztatására törekednek. Amint a pártszakadást követő sajtóvitából kiderült, Jókai attól félt, hogy Tiszáék hajlandóak a 67-es alapot teljesen elfogadni s nemcsak a delegációk elleni, de a nemzeti függetlenségért folyó harcot is beszüntetni. 32
Jókai kérdéseire Tisza kénytelen volt félreérthetetlen válaszokat adni. “Az ellenzék részére a kormányzást a jelen alapon lehetetlennek tartom.” – jelentette ki a Honban írott cikkében, s azt fejtegette, hogy a balközép többsége jutása esetén a kormányvállalás feltételeként előzetes programot kellene elfogadtatni az uralkodóval. Tisza végül határozottan leszögezte: “Azon nézetben vagyok, hogy azon ellenzék tagjai, akik jelen közösügyi alapot annyi eréllyel ostromolták, ezen az alapon kormányt alkotni, kormányozni magokat hivatva nem érezhetik soha”. 33
A balközép balszárnya rövid idővel a júniusi program után arra kényszerítette a párt vezérét, hogy a programban kifejezésre jutott taktikáját – mely a közjogi kérdések nyugvópontra helyezését és a kormányképesség megszerzését készítette elő – feladja, s éppen ezeket a kérdéseket, mint a pártprogram leglényegesebb részét emelje ki. Az a tény, hogy Tisza Kálmán ezt megtette, azt mutatja, hogy sokan voltak pártjában, akik éppen a közjogi kérdésekben való radikalizmust követelték.
Azonban nemcsak pártja balszárnya ösztönözte Tiszát egy radikálisabb program megfogalmazására, hanem az ország közvéleményének ismételt balratolódása is, ami elsősorban a szélsőbal megélénkülő agitációjának hatására a kiegyezéssel szembeni fokozódó elégedetlenségnek volt eredménye, és amely a szélsőbal megerősödésével és a balközép eljelentéktelenedésével fenyegetett. Ez a felismerés vezette Tiszát, amikor a balközép nagyváradi értekezletén a júniusi programból a közjogi kérdésekre vonatkozó részt emelve ki, megfogalmazta az ún. bihari pontokat:
1.      A közös delegációk megszüntetése
2.      A közös minisztérium megszüntetése
3.      A nemzeti haderő életbeléptetése.
Ugyanakkor azonban hangsúlyozta, hogy a párt az 1867 júniusi program alapján áll. 34
Jókai ezúttal a júniusi program felelevenítését kifogásolta, mely egyet jelentett a bihari pontok relativizálásával. Értésére adta Tiszának, ha kizárólag a közös ügyeket érintő élesen megfogalmazott három pontot tűzi zászlajára, ez alatt egyesülhet a balközép két árnyalata, ellenben ha a maga ellentmondásosságában érvényben hagyja a júniusi programot, a szakadás elkerülhetetlenné válik. 35
Tisza elfogadta a javaslatot és 1868. április 1-én a balközép értekezlete elfogadta a bihari programot és megteremtette a párt egységét.
A program kimondta, hogy a párt mindenekelőtt azt tekinti feladatának, hogy “minden alkotmányos eszközzel oda hasson, hogy mindazon törvények, melyek hazánk említett függetlenségével ellentétben állnak, megszüntessenek; megszüntessék ennek folytán a delegáció intézménye és a közös minisztérium; azon törvényes intézkedések pedig, melyek biztosításukra szükségesek, létesíttessenek. Létesíttessék ugyan is:
A magyar hadsereg,
Pénz és kereskedelmi ügyeink függetlensége,
S hazánk törvényes függetlenségének diplomátiai elismertetése.
Az ezen célból egyesült párt határozottan fog a kitűzött irányban haladni, de higgadtan fogja megválasztani működésére az időt, az alkotmányos eszközöket, kerülve mindazt, mi ingadozásra lenne magyarázható, de kerülve oly izgalmak előidézését is, melyek az alkotmányos küzdelmet lehetetlenítik, s hazánkra nézve veszélyesekké válhatnának.” 36
A bihari program határpont a balközép történetében. Míg a kiegyezést előkészítő évektől a kiegyezésig többször változott a párt programja a belügyi kérdések és a közjogi követelések között ingadozva, a bihari program a pártot határozottan a közjogi kérdések felé terelte.
Tisza Kálmán felismerte, hogy a balközépnek figyelmét nem a kormányzó párt működésére, hanem a kiegyezést el nem fogadó szélsőbal befolyásának ellensúlyozására kell fordítania, ezt pedig egy radikálisabb, a szélsőbal programjával közel azonos program tette csak lehetővé. A balközép tehát bihari programjával függetlenség teljességét követelve, az alkotmányos utat jobban hangsúlyozva, mint a szélsőbal, alkalmas volt arra, hogy a két párt között megossza a választókat és levezetőjévé váljon a dualizmus ellen megnyilvánuló forradalmi hangulatnak. Ez a levezetés volt Tisza célja és a balközép létjogosultsága.
Tisza taktikusi képességeit jól érzékelteti, hogy olyan programot adott, amely a balközép pártot határozott ellenzéki erőkét jelenítette meg a közvélemény előtt, ugyanakkor a közjogi elvek felfüggesztésének lehetőségét is tartalmazta. Az ellentétet, ami egyfelől ellenzéki magatartása, másfelől kormányzati hajlamai között fennálltak, azzal a nyilatkozattal hidalta át, hogy a párt higgadtan fogja megválasztani az időt és az alkotmányos eszközöket elveinek megvalósítására
Tisza 1868 után nagy művészettel egyeztette össze a kettős szerepet, amit vállalt. A közvélemény és a szélsőbal felé – különösen a 69-es és 72-es választások idején – a bihari pontokkal ellenzékiségét hangsúlyozta, a parlamentben ugyanakkor számos kérdésben az Andrássy – kormányt támogatva lojalitásáról tett bizonyságot.
A bihari program, amely csaknem azonos volt a szélsőbal követeléseivel, a két párt választások alatti együttműködéséhez vezetett. Ha Tisza valódi célja nem a szélsőbal választói voksainak megszerzése lett volna, hanem mindenáron a kiegyezés adott formájának a megváltoztatása, a szükség diktálta együttműködés teljes egybeolvadás lehetett volna. Bár a gondolat mind a szélsőbal, mind a balközép Jókai vezette balszárnya részéről felmerült, Tisza határozottan kézben tartotta pártját és megakadályozta e törekvéseket. A balközép 1869. januári értekezletén, amelynek feladata a két párt szövetségének létrehozása lett volna, olyan határozatot fogadott el, ami az együttműködést arra korlátozta, hogy a két párt nem indít egymás ellen képviselőjelölteket. 37
A szélsőbal elnöke, Irányi Dániel egy nyilatkozatában - amelyet a Hon minden kommentár nélkül közölt – a két ellenzéki árnyalat egyesülését javasolta.
Tisza mindenáron igyekezett Jókait a balközép határozata melletti állásfoglalásra bírni. Levelet írt hozzá, melyben megdöbbenését fejezte ki Irányi szándékai felett és emlékeztette: “Azok után amiket együtt megbeszéltünk, megvallom nem is értem, hogy a szélsőbali fúzió csak szóba is jöhessen. Te még tisztábban és erélyesebben kifejezted eziránti nézeteidet, mint én, hogy gyengeségük esetében minket kihasználni akarnak, mire nekünk ráállanunk nem szabad”.38
Tisza a továbbiakban azt fejtegette, hogy szerinte a szélsőbal az együttműködésre korlátozódó megállapodást sem tartja be. Hibának tartotta Jókai lapjának a szélsőballal szembeni lojális hangját és az egyesülési törekvéseknek hangot adó cikkek közlését. Jókai iránti bizalmatlanságát jól kifejezi levele következő része: “Azt tartom, szükséges lenne most a választási mozgalmas időben közölni őszintén egymással időről-időre nézeteinket, hogy sem egyikünk, sem másikunk nem ismerve a másik nézetét olyat ne tegyünk, mi árthatna ügyünknek az oly szükséges compact együtt tartásnak.”39
Tisza a következő időszakban állandó levelezést folytatott Jókaival, és igyekezett a szélsőbal ellen hangolni. Mindemellett nem tartotta célravezetőnek, hogy politikájának hirdetését olyan ember tartsa kezében, akit állandóan ellenőrizni kell, ezért Jókai személyénél és lapjánál megbízhatóbb fórumot keresett és egy új balközépi lap alapításával határozott lépést tett az irányba, hogy politikájának hűséges tolmácsolót szerezzen. Az Ellenőr megindulásával Tisza legfőbb sajtóorgánuma teremtődött meg.
Tiszának határozott célja volt a szélsőbaltól való különállás megőrzése, mindamellett bizonyos fokú együttműködés megfelelt a balközép levezető szerepének: programjának baloldaliságát és a választók előtti hitelét növelte a radikálisabb szélsőballal való szövetség látszata.
Az 1869-es választásokon a balközép összességében növelte képviselőinek számát, a Deák-párt azonban így is közel nyolcvan fős többséget szerzett. Tisza Kálmán úgy értékelte az eredményt, hogy amint azt várta “erősbödés, de még többségre nem jutás. Nem teljes eredménye még küzdelmeinknek, de biztos jele annak, hogy az eredmény útján vagyunk.”40
A választások után várható volt, hogy a szélsőbal újabb kísérletet tesz a balközéphez való közeledésre. Tisza számolt ezzel a lehetőséggel, ezért még az országgyűlés megnyitása előtt bizalmas tanácskozásra hívta össze a párt vezetőit. A tanácskozáson az az álláspont alakult ki, hogy megmaradnak a bihari program alapján és a következő választástól várják a sikert.
Bár Tisza és a balközép más vezéreinek parlamenti beszédeit és hírlapi cikkeit a radikális hang jellemezte, mégis számos kérdésben az Andrássy kormány politikáját támogatták.
1868 áprilisában, amikor a kormány a szélsőbal szervezkedésére a demokrata körök betiltásával válaszolt. Tisza csak az intézkedés módját, a közvetlen kormányzati beleszólást kifogásolta, annak tartalmával” a társadalmi rend megóvása végett” egyetértett.
Ugyancsak 1868 folyamán, a magyar honvédségről szóló törvény és a hadszervezet átalakítására vonatkozó törvények tárgyalásakor a balközép nem csatlakozott a szélsőbal önálló magyar hadsereget és honvédséget követelő indítványához, annak ellenére, hogy a bihari pontokban az önálló hadsereg követelése is szerepelt, és az általános vita során a törvények helyességét emelte ki.
Szintén támogatta a balközép a horvát-magyar kiegyezésről szóló törvényt, a nemzetiségi törvény vitájában pedig Tisza kemény fellépése a szerb és román képviselőkkel szemben a Deák-pártban is általános elismerést váltott ki.
Tisza és a balközép kiállt Andrássy Gyula külpolitikája mellett is. Az 1870-es francia-porosz háború megosztotta a magyar közvéleményt és a szélsőbal mellett a Deák-párt egy része is szembefordult Andrássy semlegességi politikájával. Maga Tisza – aki szerint a kormánypárt jó része szemben állt Andrássyval, míg a balközép tagjai sokkal egységesebben sorakoztak fel vezérük mögött a miniszterelnök támogatásában – később így emlékezett: “…a mi magunktartása adott erőt Andrássynak, hogy a semlegességet saját pártja jórészének vágyakozása dacára valósíthassa”.41
A balközép állásfoglalását Tisza közölte a parlamentben. Interpellációjában kifejtette, hogy az ország érdeke a béke fenntartását, a teljes semlegesség megőrzését kívánja, s ennek érdekében véleménye szerint “a kormánynak; semmi olyat tenni és semmi olyanba beleegyeznie nem szabad, ami által az ország, mint a német nemzet ellensége tüntethetnék föl és háborúba kevertetnék”.42
Andrássy válaszában hangsúlyozta, hogy a kormány a teljes semlegesség álláspontján van, mire Tisza viszontválaszában leszögezte: ”A miniszterelnök úrnak a német politika iránti nyilatkozatára nézve… teljes örömömet és megnyugvásomat fejezem ki:”43
Míg a kormánypárti politikusok körében ingadozások voltak Andrássy irányvonalának egységes követése tekintetében. Tisza Kálmán ilyen ingadozásokat nem tűrt meg pártjában. A deák-párti sajtó hangoztathatott magánvéleményeket a porosz szövetség kérdésében, Tisza viszont kínosan ügyelt arra, hogy pártja körében ilyesmi elő se forduljon. Mint korábban a választások esetében, amikor a szélsőbal irányában túlságosan szabadon mozgó Jókaival szükségesnek tartott konzultációt folytatni, hogy szilárdan saját álláspontja mellé állítsa, úgy a francia-porosz háború idején is azonnal jelentkezett Jókainál, amint annak egyes cikkeiben poroszellenes hangokat talált, és figyelmeztette őt:"a Hon némely számában ... túlment a kellő óvatosságon, mert én legalább ha nem tartanám helyesnek, hogy a kormány lépjen fel, mint kezdeményező a poroszok elleni föllépésben, méginkább nem tartom helyesnek, hogy erre az ellezéki sajtó nyilatkozatai bátorítsák, ösztönözzék.”44
Tisza pártvezéri tekintélyét mutatja, hogy a balközép a szélsőbal egyetlen határozati javaslatát sem támogatta, viszont Andrássy válaszait egyhangúlag tudomásul vette és helyeselte.
Ugyanakkor a belügyi kérdések tekintetében számos ponton eltérő vélemények fogalmazódtak meg a balközép és a Deák-párt részéről. Tisza Kálmán és a balközép támadta mind a bíróságokról szóló törvényt, mind a törvényhatóságok és a községek rendezéséről szóló törvényt.
Tisza támadta a megyei törvényszéki bírák kinevezési rendszerét, mely szerinte alkalmas arra, hogy a kormány saját híveinek állásokat osztogasson és befolyásolja az igazságszolgáltatást.45
A törvényhatóságok reformját Tisza is szükségesnek tartotta, elképzelésében azonban nagyobb szerepet kapott a hagyomány, a történeti jog hangsúlyozása. Álláspontja sz volt, hogy a megyei tisztviselőket kivétel nélkül választani kellene, a működésük feletti felügyeletet pedig kizárólag a megyei közgyűlésre célszerű ruházni. Tisza támadta a virilizmust is; sokszor használt kifejezése szerint ez, bár nem arisztokratikus privilégium, mégis a képviselet tagadása, hiszen “plutocratikus” alapon nyugszik.46
Egyik kemény bírálója, Toldy István így foglalta össze Tisza 1867-72 közötti tevékenységét: “Tisza Kálmán egy modern doktrinerizmussal eltelt félig junker, félig táblabíró volt, határtalan, de kicsinyes hiúsággal, mely képtelen volt pártvezéri viszketegét az ország nyugalmának föláldozni. Ezenkívül teremtő eszmék és lelkesülés hiánya tüntették ki leginkább. Az országgyűlés vége felé, bár a viszonyok ugyanazok maradtak, Tisza mindinkább fölébe keveredett Ghyczynek hatalom dolgában és természetes volt, hogy Ghyczy kételkedő, folyton kutató szellemén szükségképp felülkerekedett Tisza rövidlátó makacssága és telhetetlen uralkodásvágya.”47
Tisza életrajzírója, Hegedűs Lóránt szerint viszont amit mások hiúságnak vagy hatalomvágynak láttak, az nem volt más, mint Tisza pártvezérségre elhivatott tehetsége, szervezőképessége.48
 
A bihari pontok szögre akasztása
Az 1870-es évekre megbomlott a Deák-párt egysége; a párt egyes irányzatai közötti véleménykülönbségek lehetetlenné tették a hatékony kormányzást. Az új miniszterelnök, Gróf Lónyay Menyhért fő feladatának a párt újjászervezését, megszilárdítását és a baloldali ellenzék letörését tartotta. Mindezt a maga korlátlan tekintélyének elismertetésével kívánta elérni, és pártjától a nézeteivel való azonosulást követelte meg. Erőszakos módszereivel, arroganciájával, protekciós politikájával és gyanús üzleti ügyeivel azonban a Deák-párt megosztottságát erősítette.49
Az ellenzék visszaszorítását a választási törvény módosításával kívánta elérni. Javaslata, mely a baloldali választók számának csökkentését, az országgyűlés időtartamának öt évre való felemelését irányozta elő, nem volt rokonszenves a Deák-párt előtt sem. Képviselői elégedetlenségét jól tükrözi, hogy Szentkirályi Móricz 1872 januárjában a balközép és a Deák-párt közös kormányzásának szükségességét vetette fel. Ötlete ekkor még nem talált támogatókra.50
Tisza Kálmán és a balközép, szemben az Andrássy-kormány iránt tanúsított lojális politikával, keményen fellépett Lónyay politikája ellen, és a szélsőballal együttműködve a miniszterelnök megbuktatását kívánta elérni. Ennek érdekében csatlakozott a szélsőbal obstrukciójához és lehetetlenné tette a választójogi törvényjavaslat elfogadását.
Az 1872-es választások, elsősorban Lónyay erőszakos módszereinek és a korrupciónak köszönhetően, a Deák-párt számbeli megerősödését és a baloldal visszaszorulását eredményezték. A többség ellenére nem állt helyre a Deák-párt egysége; Lónyaynak nem volt akkora tekintélye és befolyása, hogy a maga körül kialakított csoporttal az egész pártot összetarthatta volna, így e csoport is a frakciók számát gyarapította és a párton belüli ellentéteket fokozta.
A választások után Tisza számára világossá vált, hogy a balközép választások útján nem tud kormányra kerülni, ugyanakkor az ellenzéki pozíció tarthatatlan. Felismerte, hogy a Deák-párt bomlása kedvező alkalmat teremthet a hatalom megszerzésére, de csak akkor, ha a balközép fokozatosan a 67-es alapra helyezkedik. Ezért 1872-től Tisza célja a kormányzóképes balközép megteremtése lett.51
1872 őszén, az országgyűlést megelőző pártértekezleten Ghyczy Kálmán vetette fel elsőként a Deák-párthoz való közeledést. Úgy látta, hogy a külügyek és a közös pénzügy kezelésére a közös minisztériumokat el kell fogadni, ezek parlamenti ellenőrzésére a delegációkat is. Viszont továbbra is követelendőnek tartotta a hadsereg egységes vezényletének és vezérletének elfogadása mellett a hadsereg magyar részének a magyar törvényhozás rendelkezése alá bocsátását. Ezen feltételek elfogadása mellett arra bíztatta a pártot, hogy “egyesüljön a Deák-párt jobb elemeivel” és együtt igyekezzenek az ország politikai és pénzügyi gondjait megoldani.52
A balközép tagjai között nem talált helyeslésre Ghyczy javaslata. Tisza azzal hárította el a határozott döntést, hogy mivel “a kormánypárt kebelében ilyen irányban semminemű hajlandóság nem mutatkozik… a felszólalást a jogosult és indokolt hazafiúi aggodalom eredményének tekinti, de annak tárgyalását nem tartja szükségesnek.”53
E nyilatkozat a szükséges óvatosság kifejezése volt, hiszen Tisza nem ismerhette sem a balközép, sem a kormánypárt képviselőinek reagálását.
Tisza a következőkben határozott lépéseket tett, hogy meggyőzze a kormánypártot, hogy a balközép “alkotmányos” ellenzék , amelyre a Deák-párt szétesése esetén számítani lehet. Elutasította a szélsőbal javaslatát, ami egy közös program megteremtését és a két párt egyesülését irányozta elő,54 egyúttal országgyűlési beszédeiben kevésbé feszegette a közjogi problémákat. Mind a balközép 1872-es felirati javaslata, mind Tisza felirati beszéde jelezte a változásokat. Míg a 69-es felirati program a közjogi kiegyezés kedvezőtlen voltát hangsúlyozta, a 72-es tervezet az alkotmányos élet iránti bizalomból indult ki: ”Nemzetünk mind anyagi, mind szellemi jólétének kifejtése iránti hitünket mindenek felett azon meggyőződésből merítjük mi is, hogy az ország alkotmányos élete biztosítva van.”55
A közjogi kérdések általános érintése után a javaslat a belügyi reformok tárgyalására tárt át.
Tisza parlamenti beszéde, amellyel a tervezetet indokolta, még többet árult el álláspontjáról. Hangsúlyozta, hogy egyrészt a fontosabb kérdések miatt nem kíván a közjogi kérdések részletezésébe bocsátkozni, másrészt taktikailag sem tartja helyesnek “azokat a biztos leszavaztatásnak kitenni”. Figyelemre méltó, hogy amikor az elveihez való hűségét hangoztatta, nem a 68-as bihari programra, hanem az 1867-ben kiadott júniusi programra hivatkozott, melyben a közjogiaknál jelentőseb teret kaptak a belügyi kérdések.56
A közjogi kérdések tapintatos kezelésének értelmét, világos magyarázatát Tiszának az a fejtegetése adta, mely szerint “ …minden párt életében jöhetnek elő momentumok midőn azért, hogy czélzatainak egy részét keresztülvihesse, azok többi részét elhalasztani kész: lehetnek esetek, midőn a hazát belülről vagy kívülről valamely nagy veszély fenyegeti, hogy elhalasztja azoknak valamennyinek érvényesítését”.57
Az aktuális reformkérdések közül különösen az önálló jegybankot és a választási törvény hiányainak pótlását követelte. Végül beszédében – pártjának irányt mutatva – támadást intézett Lónyay ellen.58
A balközép kormányzati készségének hangsúlyozása tovább fokozta a Deák-párt bomlását, amihez hozzájárult, hogy “a balközép vezéreinek, Tisza Kálmánnak és Ghyczy Kálmánnak, főleg az elsőnek tekintélye nőttön-nőtt: a Deák-párton egyre gyarapodott titkos bámulóinak száma”59
Lónyay és a Deák-párt közötti ellentétek és a balközép sorozatos támadásai Lónyayt lemondásra kényszerítették, ami a kormánypárt végleges bomlását eredményezte. Az új kormányfő, Szlávy József meg sem kísérelte a párt egységének helyreállítását, és a képviselők körében általánossá váltak a koalíciós illetve fúziós találgatások.60
Jól jellemzi a helyzetet az a történet melyről Vécsey Tamás számol be írásában. Előadja, hogy Andrássy Pestre érkezett és a Deák-párt egy képviselője sietett hozzá: ”Jó hírt hozok kegyelmes uram! Ghyczy Kálmán nagyon közeledik.!” Mire Andrássy: “Süsd meg! Ghyczy egy vén pecsovics, eggyel több vagy kevesebb, rám nézve mindegy; mondd, hogy Tisza Kálmán közeledik, akkor örvendeni fogok:”61
Ezt az óhajt sokan hangoztatták a kormánypártban, így sokak nézetét tolmácsolta Csernátony Lajos, Tisza egyik bizalmasa, aki 1873 nyarán az Ellenőr lapjain közzétette a koalícióra vonatkozó cikksorozatát. Kifejtette, hogy az ország zilált pénzügyi viszonyai között nem lehet követelni a balközép egész közjogi programjának megvalósítását, hanem vállalkozni kell a kormányra úgy is, ha a programpontok némely részét lehet csak győzelemre vinni.62
A nyilvánosság előtt Tisza egyelőre nem reagált a felvetésre, de Móricz Pálhoz intézett leveleiben állást foglalt a kérdésben: ”A fúziót nem tartottam lehetőnek, nem tartom ma se. Egy coalítionak…eljöhet az ideje, akkor is két alapfeltétele van. Először érvényre juttatni általa elveink egy részét. Másodszor fenntartani nyíltan és egyenesen a jogot a többi keresztülviteléhez.”63
Nagy figyelmet keltett Tisza augusztus végi, a nyilvánosság számára írt levele, mely az országgyűlés megnyitása előtti pártértekezlet fontosságát hangsúlyozta, “ahol nagy és komoly tárgy lesz, figyelemmel a szerzett tapasztalatokra, figyelemmel a többi pártok helyzetére s figyelemmel főleg a közjó követelményeire, megállapítani az eljárást, melyet követni célszerű lesz, azon kettős célból, hogy elveinket vagy egészben, vagy ha részben is, de a többinek feladása nélkül valósíthassuk meg, és hogy az országot a törvényhozási és újabb csapásoktól, például a bankkérdés terén, de más fontos ügyekben is megóvhassuk…Jerikó falai ma már semmi kiáltozásra nem omlanak le: ha egy erődöt, melyből már ismételten visszavertek bennünket, mégis mindig ugyanezen módon akarunk bevenni, az esztelenség. A cél elérésére az eszköz abban áll, hogy a sáncot, melyet nem tudtunk bevenni, megkerüljük.”64
Bár Tisza a kormánypárthoz való közeledést tartotta legfőbb feladatának, nem állt ki nyíltan a fúzió mellett. Tisztában volt vele, hogy egy túlzottan korai átállás a balközép szakadásához, hívei elpártolásához vezethet, s ezzel ő maga is súlytalanná válhat. Emellett az ország növekvő pénzügyi nehézségei egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorták a Deák-pártot, s ez kedvezőbb tárgyalási pozíciót biztosíthatott a balközép számára.
A balközép 1873 novemberi értekezletén a fúziós gondolat ellen lépett fel a párt balszárnya, és határozati javaslatában a bihari program megerősítését követelte. 65 Ghyczy ezzel szemben a 67-es kiegyezés elfogadását és a Deák-párttal történő egyesülést javasolta.66
Tisza mindkét irányzattal szemben egy rugalmasabb határozatot fogadtatott el, mely kimondta, hogy a balközép az 1867 júniusi program alapján áll, annak a bihari program nem ellentéte, csak kivonata. Beszédében továbbá kijelentette: sohasem állította azt, hogy csak akkor venne részt a kormányzásban, ha elvei egészét egyszerre valósíthatná meg; tudja, hogy az ilyen fontos kérdéseket felölelő program keresztülvitele egyszerre nem történhet meg.67
Ghyczy és Tisza nézetei között az eltérés abban volt, hogy míg Chyczy az ország nehéz helyzetére hivatkozva a balközép közjogi programjának feladását kívánta, Tisza és a párt többsége egy esetleges koalícióban való részvétele az “elvek fenntartása mellett” volt hajlandó.
A pártértekezlet a balközép szakadásával végződött. Csávolszky Lajos öt társával kilépett a pártból és csatlakozott a szélsőbalhoz. Ghyczy Kálmán néhány társával együtt szintén elhagyta a pártot és deák-párti képviselőkkel létrehozta a középpártot, mely célként a balközép és a Deák-párt egyesítését fogalmazta meg.68
1874 elejére az ország helyzete egyre súlyosabbá vált. Az államháztartás a 73-as gazdasági válság és a korábbi évek deficites gazdálkodása következtében a csőd szélére jutott.69 A gazdasági és politikai válság arra ösztönözte a Deák-párt vezetőit, hogy tárgyalásokat kezdjenek a balközéppel egy koalíciós kormány létrehozása érdekében.
1874. március 10-én a király fogadta Tisza Kálmánt. A Hon már másnap tudósítást közölt a kihallgatásról: “Tisza Kálmán…előadá a helyzetet, mely szerint a Deák-párt jelenlegi ziláltsága miatt erős többségre támaszkodó kormányt alkotni képtelen. Egy erős kormány csak úgy alakulhat, ha az a birtokos és művelt osztály, s különösen a magyar elem által támogattatik. Éppen azon osztályok azonban és az elem azon hitben vannak, hogy országos bajaink fő oka a közjogi kérdésnek hibás elintézése. Ezen osztály és elem az éppen, mely a rendnek legnagyobb barátja s azt, amivel elégedetlen, csupán alkotmányos úton óhajtja megváltoztatni. Ezért szükséges, hogy azon kormány, mely erre akar támaszkodni, első belépésekor nyíltan kimondja, hogy a közjogi kiegyezést illető kérdésekben annak idején czélszerűbb megoldást irányzó törvényjavaslatok előterjesztését kötelességének ismerendi. Amit ha elmulasztana, országszerte átengedné a tért éppen ezen osztályoknál és elemnél a szélsőségek izgalmainak, ami az állam hitelét a külföld előtt is tetemesen csökkentené; - még annak tudalma, hogy fenn van hagyva a tér alkotmányos úton igazíthatni a hibás intézményeken, a kedélyeknek nyugalmat s a kormánynak erőt kölcsönözne.
Ezután Ő Felsége maga áttért a bank kérdésre, kijelentve, hogy ezt soha sem tartotta politikai kérdésnek, s ez ügyben a magyar törvényhozás belátása szerint intézkedhetik, csupán nemzeti gazdászati szempontokat tartva irányadóul: s ha kell, külön nemzeti bankot állíttat fel.
A hadsereg kérdése mellőztetett.”70
Mivel Tisza elutasította Szlávynak azon kérését, hogy nyilatkozatából, amelyet a kormányba való belépésekor kellett volna tennie, hagyja ki a 67-es törvények meg-változtatására vonatkozó utalást, a vele való tárgyalások egy időre megszakadtak. Andrássy Gyula szerint Tisza szándékosan támasztott olyan követeléseket, amelyekről tudta, hogy nem teljesíthetők.
1874 elején Tiszát taktikai meggondolások tartották vissza a kormányba lépéstől. A balközép egy része továbbra sem fogadta el a koalíció gondolatát, így a kormányzati szerep a párt további bomlását eredményezte volna. Az államháztartás nehéz helyzete sem volt kedvező Tisza tervezett lépéséhez: nem vállalhatta az ellenzéki vezér szerepének felcserélését egy miniszteri székkel, mert mire választásokra került volna sor, lejáratta volna magát mint pártvezér és miniszter. Emellett elhivatottságának tudata sem engedte, hogy egy miniszteri tárca kedvéért lemondjon a miniszterelnökségről.71
Ghiczy Kálmán engedett a király kérésének és elvállalta a Bittó István vezette kormányban a pénzügyminiszterséget. Az új kormányt mindenki átmeneti kormánynak tekintette, melynek fő feladata a fúzió létrehozása volt.72
Az új kormány törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűlésnek a választójog reformjáról. A parlamenti vita során nem talált komoly ellenzőre a javaslat, csak a szélsőbal képviselői követelték az általános, titkos választójogot. A balközép segítette a Deák-pártot a javaslat megvédésében és az általános választójog elutasításában.73
Tisza Kálmán a vita során kijelentette, hogy az általános választójog elvével elméletben egyetért, de azt is leszögezte, hogy Magyarországon a feltételek hiányoznak ennek az elvnek az alkalmazására, és a gyakorlatba való átültetése komoly károkat okozna az országnak. Amikor Mihajlo Polit-Desancic szerb képviselő Magyarország föderatív átszervezését. javasolta, Tisza élesen visszavágott: “azt mondani, hogy Magyarország vagy nem lehet, vagy csak mint keleti Svájc lehet: - ez egyszerű nyelven azt teszi, hogy Magyarország nem lehet; mert ha keleti Svájc lesz, megszűnt lenni Magyar állam. Tehát a tisztelt képviselő úr azt kívánja kimondatni, hogy a magyar államnak, mint ilyennek, létele jogosulatlan és lehetetlen. Nem fogok a tisztelt képviselő úrral e fölött vitatkozni: éppen úgy, amint a napnak létét soha senkinek eszébe még nem jutott bizonyítani.”74
Tisza e beszédét többen úgy emlegették, mint amely egy kormánypárti képviselőhöz, sőt miniszterhez volt méltó. Deák Ferenc meg is jegyezte: “ezt a beszédet a miniszterelnöknek kellett volna elmondania, ha ugyan tudna így beszélni.”75
Az elfogadott törvény intézkedései, többek között a választásra jogosultak számának csökkentése, az ellenzéki pártok, főként a szélsőbal ellen irányultak. Egyetlen céljuk olyan kormánytöbbség biztosítása volt, ami lehetővé teszi a szilárd alapokon való kormányzást.76
Tisza 1875 elején – néhány hónappal a választások előtt – úgy látta, hogy eljött az ideje egy lehetséges pártfúziónak. E meggyőződésének adott hangot a költségvetési vita során, február 3-án elmondott beszédében, melyben kijelentette, hogy kiegyezési törvény megváltoztatására vonatkozó nézetei nem változtak, viszont a helyzetet úgy ítéli meg, hogy azok megváltoztatása nem aktuális, és nem is látható, mikor lesz az.
“Megalakultak a pártok1867-ben, hogy ne mondjam: kizárólag, de főleg azon alapon, hogy melyik minő állást foglal el az 1867: XII. törvényczikkel szemben. Én távol vagyok attól, hogy ezen megalakulást igazoltnak ne tartsam. Azt hiszem, igazolt volt az egyik és másik részről is. Azok, kik megteremtették az alapot, természetes – bár óhajtottam volna, egyéni nézetem szerint, hogy ne tették volna – de természetes, hogy annak megvédése körül sorakoztak legelőbb. Ép oly természetes, hogy mi, kik azon módozatokat, melyek ott meg vannak állapítva, rosszaknak tartottuk és rosszaknak tartjuk ma is, sorakoztunk azon reményben, hogy azokat megváltoztatni leszünk képesek. Engem főleg két indok vezetett. Egyik, mely vezetett, az volt, hogy – nem tagadom – reménylettem, hogy az ország megadandja ezen nézeteknek a többséget, hogy az ez iránti actiót megkezdeni lehessen. A másik, mit reménylettem, az, hogy ha eltérnek nézeteink e tekintetben, de azok, kik jónak tartják az 1867 : XII. törvényczikket, melyet én rossznak tartok, bármeddig kormányoznak is, az országot anyagilag és szellemileg előbbre fogják vinni. Nem tagadom, mindkét feltevésemben csalatkoztam.
Ha csak az elsőben csalatkoztam volna és csalatkoztunk volna, azt gondolom, senkinek nem jutna eszébe, nekem legalább bizonyosan nem, a párthelyzetekről értekezni. Mert, ha azon párt az országot anyagilag és szellemileg emelte volna, mely ama törvény védelmére sorakozott, ahelyett, hogy, fájdalom, oda vitt bennünket, hol most vagyunk, semmi okunk nem lenne és nem lett volna azt mondani: így kára lesz az országnak, így elpusztul az ország.
De, uraim, ha a baj constatálva van, a mihez még hozzá kell tennem, mert ez adja meg a dolgoknak igazi természetét, hogy most már meg vannak alakulva a pártok, úgy hogy minden pártnak saját tagjai egyetértenek azon kérdésre nézve, mely ma nem tárgyalható, meg nem oldható, mely ma nem válhatik practikus, égető kérdéssé, de a pártoknak egyes tagjai, és talán épen azért, mert sokkal többen vannak, ez inkább áll a tisztelt többségről mint rólunk, nagyon is szétágazó nézetben vannak azon kérdésekre nézve, a melyeknek megoldása égető szükség.
Tisztelt ház! Ebben kell keresnem egy erélyes, tervszerű actiónak legnagyobb akadályát. De a kérdés, mondom, az, hogy miután megvan a baj, mit kell tenni? Egy igen tisztelt képviselőtársam, Simonyi Ernő, felemlítette, hogy igen rosszak a pártviszonyok és sokan elébe teszik a párt érdekét a haza  érdekének. holott nincs abban semmi lehetetlenség, hogy ha valaki megvan győződve, hogy az út rossz, melyen eddig járt, pártállását megváltoztassa. Én tökéletesen igazat adok neki elméletileg, de megvallom, hogy az elmélet nagyon szélesre kiterjesztve veszedelmesség válhatnék, mert a megváltozott meggyőződésre hivatkozás köpönyegévé lehetne a kielégítést váró hiúságnak, épen úgy mint a sértett hiuságnak. De nálunk nem is ez a helyzet, mert egyik párt sincs azon helyzetben tudtommal, hogy arról lenne megyőződve, hogy helytelen azon alap, a melyen a párt megalakult; sőt a tisztelt túloldal, úgy tudom, ma is helyesnek tartja, hogy az 1867. évi XII. törvényczikk minden határozatai megtartassanak, míg mi ezen az oldalon most is óhajtandónak és kívánatosnak tartjuk, hogy annak bizonyos részei megváltoztassanak.
Midőn, tisztelt képviselőház, a helyzet ilyen, és mert én senkitől e világon elveinek megtagadását, az azok valósításáról való lemondást nem tudnám követelni; de épen azért ezt magamtól sem hagyom követeltetni, ha segíteni akarunk a bajon, csak egy mód van: Ne azt kérdezzük egymástól, mi a nézetünk a jövő kérdései fölött, de kérdezzük egymástól azt, mi a nézetünk a mostani égető kérdések közt.
Tisztelt ház! Elveinek, álláspontjának elhagyásával nem tud sem párt, sem egyén segíteni azt a históriából idézett számtalan példával lehet bizonyítani; de, uraim, én a mi helyzetünkre hivatkozom csak. Ez is tanúsítja azt, hogy, ha elveinek elhagyásával a működés terére lép valaki, ha ezt önzetlenül, ha ezt nem nagyravágyásból, hanem aggódó hazaszeretetből teszi csupán, mint a jelen esetben, minden esetre nemes áldozat, de a haza ügyeire elvesztett áldozat lesz.”77
Tisza a konkrét kérdéseket elemezve helytelenítette az adóemelési tervet, elfogadta viszont a közös vámterületet, sőt a bank-kérdésben is jobbnak tartotta a megegyezést, mint a színleg önálló magyar bankot.78
A beszéd nyomán kialakult helyzetet kormánypárti és ellenzéki lapok azonos módon értékelték: “A két nagy párt egyesülésének útjában komoly akadályok nem állanak többé.”79
Maga Tisza kijelentette, hogy habár tévedésből tartják február 3-iki beszédét szövetkezési ajánlatnak, az ajánlat elfogadása azt jelenti, hogy megjelölte a helyes irányt.80
Tisza ismét találkozott az uralkodóval. A közöttük lezajlott megbeszélés tartalma nem ismert, de Andrássyhoz intézett levelében annyit elárult, hogy érzése szerint a király jó benyomásokat szerzett róla.81
A királynak Andrássyhoz intézett nyilatkozata megerősíti ezt: szerinte Tiszával meglehet egyezni.82
A Deák-párt és a balközép vezetői között zajlott tárgyalások tisztázták, hogy a két párt között elvi ellentét nincs; a közös ügyek, azok kezelési módja, a vám- és kereskedelmi szövetség, valamint a bank-kérdés nem képeznek akadályt. Tisza csupán az adóemelés kérdésében ragaszkodott korábbi nézetéhez, mert a politikai morállal összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy addigi nyilatkozataival ellentétben azonnal támogassa azt, amint a kormányra lépés lehetősége kínálkozik. Miután azonban a deák-pártiak ragaszkodtak álláspontjukhoz, Tisza kijelentette, hogy 1867-re nem ellenzi az adóemelést.83
További vitás kérdés volt a két párt egyesülésének módja. Tisza ragaszkodott hozzá, hogy a Deák-párt olvadjon be a balközép bevonásával alakítandó új pártba, melynek a Szabadelvű Párt nevet kívánta adni, továbbá, hogy az új kormányban a balközépnek legalább három tagja kapjon tisztséget. Andrássy egy ideig tiltakozott, s azt hangoztatta, hogy a 210 tagból álló Deák-párt nem rakhatja le a fegyvert 70 balközépi előtt, miután azonban Tisza nem engedett, elfogadták követeléseit.84
A kormányprogram megszövegezését követően a király báró Wenckheim Bélát nevezte ki miniszterelnöknek, azzal a megbízatással, hogy a választásokig vezesse az ügyeket.
Tisza Kálmán a Belügyminisztériumot vette át.
1875. március 1-én a balközép és a Deák-párt közös értekezletet tartott, ahol kimondták a két párt egyesülését és a Szabadelvű Párt megalakulását. A párt vezére Tisza Kálmán lett. Tiszát azonnal támadások érték, de ő hevesen védelmezte döntését: “Ha a nyolc évi tapasztalások után valamit elodáztunk, és reménylem Istentől, örökre elodáztunk, az: hazánk alásüllyedése, és Isten mentsen, ha azon az úton haladtunk volna: talán megsemmisülése.”85
A választók igazolták szavait; a Szabadelvű Párt országszerte nagy tekintélyt szerzett – általános volt a remény, hogy ez a párt Magyarország számára kedvezően tágítja majd ki a dualizmus kereteit.
Az 1875 nyarán megtartott választásokon – az egykori balközépi program részleges keresztülvitelének ígéretével – minden különösebb erőszak nélkül 333 képviselőjelöltje jutott mandátumhoz, szemben a 48-as párt 33 és a konzervatívok 18 mandátumával.86
1875. október 20-án a király Tisza Kálmánt nevezte ki miniszterelnöknek.
 
Elvfeladás vagy reálpolitika?
Tisza Kálmán az 1867 utáni évtized kulcsembere volt. Mint a balközép vezére a forradalmi iránytól tartotta vissza az országot – azokat a magyarokat képviselve, akik a függetlenség érzelmi programja és a kiegyezés szükségességének értelmi elfogadása között őrlődtek; mint miniszterelnök új erővel váltotta fel a kimerült Deák-pártot és nyugodt politikai légkört teremtve lendületet adott Magyarország fejlődésének.87
Tettét, mely nem annyira elvfeladás volt, mint inkább a politikai realitások elfogadása, sokan sokféleképpen magyarázták.
Ellenfelei határtalan becsvágyát, hataloméhségét hangsúlyozták, és a bihari pontok szögre akasztásával, árulással vádolták: “Tisza Kálmán egy szívtelen, egy zsarnoki természetű, gyűlölködő, bosszuálló és minden nemes aspiráció nélküli; bizonyos irányban fényeseszű, de ambíciójához képest korlátolt tehetségű lény …Tisza Kálmán bevégzett áruló …Míg Deák jobban szerette a hazát, mint gyűlölte ellenségeit, ezek legjobban szerették önmagukat. Andrássy Gyula azt hitte, hogy a hazát csak ő teheti boldoggá, Tisza Kálmán pedig nem akarta, hogy a hazát boldoggá tegye más, csak ő”.88
Az elvfeladás indokait kutatva a történetíró árnyaltabban ítélte meg a balközépi vezér jellemét: “Tiszát jellemtelenséggel és a zászlóhoz való hűtlenséggel vádolták s ezen felül még szemére vetették, hogy kizárólag hatalomvágyból engedett a rábeszélésnek. Bizonyára a hatalom birtoka is izgatta Tiszát. Hiszen erőt érzett magában nemzete vezetésére. De a hazafiúi beismerés, hogy Magyarországnak tönkre kell mennie, ha ő továbbra is a merev tagadás álláspontjára helyezkedik, sokkal erősebb volt benne, mint üres hatalmi vágy. Arra a vádra, hogy a nagy zajjal hirdetett bihari pontokat cserbenhagyta, joggal felelhette: Most én megbocsátom magamnak, hogy még jobban szeretem a hazámat, mint az elveimet.”89
Maga Tisza szinte soha nem keresett indokokat tettének védelmére, bár némely alkalommal szót ejtett a történtekről:
“Meglehet, nem nagyon hosszú, de súlyos politikai pályámon szerzett kincseimet, népszerűségemet elvehetik. De meglesz azon elégtételem, hogy mindezek dacára teljesítettem azt ami hazám iránti kötelességem volt, és megmentettem hazámat a különben bekövetkező közgazdasági krízisből.”90
Az őt ért támadásokra így válaszolt: “Tiltakozni akarok azon felszólalás ellen, hogy a politikai nézetváltozás minden esetben az erkölcsiségnek hanyatlását mutatná. Tudom én azt, hogy ez előtt tíz esztendővel ezelőtt mit mondtam, tudom azt is hogy azóta mit tettem. Elvállaltam mindenkiért a felelősséget Isten és ember előtt, mert lelkem azt súgja, hogy ha másképpen tettem volna, maradhattam volna a következetes Tisza Kálmán, de lettem volna rossz hazafi.”91
Mikor pedig ellenzékiként elmondott beszédeit állították szembe kormányzati tevékenységével, ironikusan a következőket mondta: “Hogy a tisztelt képviselő úr saját szavaimat idézte ellenem, arra csak annyit jegyzek meg, hogy ha ilynemű idézetekben kedvét leli, lesz alkalma ebben magát jövőre még többször is gyakorolni.”92
Tisza Kálmán az angol pártvezér, Disraeli tanítását követte, amikor az ellenzéki létet feladva elvállalta a kormányzást: az államférfi lényegileg gyakorlati jellem, s ha hatalomra jut nem kell vizsgálnia, hogy mi volt olykor véleménye olykor erről vagy arról a dologról, csak arról kell tájékozódnia, hogy mi szükséges és hasznos.93
“Bárminő igazolt lehetett is Tisza Kálmán álláspontja, mely a fúziót létrehozta, bizonyos, hogy ez a politikai átalakulás a lelkekben és közfelfogásban nem fogant meg. Megállapítható ma már, hogy a közvélemény a fúzió jelentőségét nem mérlegelte azzal a súllyal, mely a közérdeknek megfelelő lett volna. A gyanakvás és féltékenykedés, a pártszenvedélyek elvakultsága már kezdetben homályt támasztott a jószándék körül, mely a cselekvés és elhatározás bátorságát a helyzet parancsoló szükségéből merítette. A helyzetmentés politikája, mely Tisza Kálmán elhatározásából folyt, sorsdöntő volt az országra, nemcsak azért mert az új fordulat egy régóta húzódó parlamenti válságnak is véget vetett, hanem azért is, mert az új irányzat útjelző lett az életfejlődés által szentesített alkotó munka céljai felé. Az egységes magyar állam kiépítésének és fejlődésének eredményei azokra az erőforrásokra vezetnek vissza, melyeknek a fúzió életet adott és nem 1867-től, hanem ettől az időponttól számítható az alkotó munkának, a modern államélet fejlődésének és megalapozásának új korszaka. A beállott rendszerváltozás egyértelmű volt a régi irányzat bukásával, mely, 1867 óta a kormányzás politikáját az egyoldalú közjogi tételek és egy doktriner iskola szellemével irányította. Az új rend a múltakon okulva, nem volt hajlandó többé oly illúziókkal megalkudni, melyek egy, az erőviszonyokat helyesen mérlegelni tudó, reális kormányzati politika céljaival ellentétesek voltak. A Deák-párti kormányok meddősége és mindaz a tanulság, ami ebből fakadt, útjelző gyanánt szolgálhatott arra, ami a jövőre nézve egy céltudatos reálpolitika irányát megadhatta.
Mindez azonban az új fordulatban nem nyert tiszta leszűrődést az egyoldalú pártálláspontok, főleg azon szélső irányzatok folytán, melyek a fúziót mindenáron megbélyegezni és erkölcstelen elvtagadásnak minősíteni kívánták. Azok a mélyreható, életbevágó okok, melyek az erőegyesítést és ezzel együtt a rendszerváltozást szükségessé tették, hamar elhomályosultak, holott a helyzet elfogulatlan tiszta mérlegeléséből könnyű lett volna már akkor is meghatározni azt, ami történelmi megvilágításban kétséget sem szenvedhet többé.
Bárminő ítéletet nyerjen is Tisza Kálmán rendszere és kormányzása – a fúzió, mint az államférfiúi belátás és az önfeláldozás erkölcsi ténye, a magyar közélet legkimagaslóbb eseményei közé tartozik. Kétségtelen, hogy oly súlyos lépést, mint aminőt akkor ő tett, csakis mélyreható okok és a nemzet életére kiható fontos érdekek igazolhatják. Ez a pillanat az, midőn a helyzet sorsára befolyást gyakorolni tudó államférfiú lelkiismeretes önbevallást tenni tartozik s nem habozhat céljaiban más utat választani, ha meggyőződött arról, hogy addigi törekvései ellentétbe jutottak a közérdekkel. Tisza Kálmán nem lépte át a közérdeknek ezt a Rubiconját s inkább választotta a megalkuvást régi meggyőződése árán, mintsem, hogy makacs álláspontjával az országra kiszámíthatatlan válságok és bonyodalmak veszedelmeit zúdítsa. Abban a korban, midőn a parlament erkölcsi hitelével együtt az ország fejlődése is lejtőre jutott, a pénzügyi helyzet romlása katasztrófaszerű válsággal fenyegetett, a helyzet kívül és belül a szétomlás tüneteit mutatta, komoly lelkiismeret kérdése volt megragadni a kormányt az ország süllyedő hajójának megmentésére.
Tisza Kálmán ezt a helyzetmentő munkát becsületesen teljesítette, nem riadva vissza azoktól az áldozatoktól, melyeket e lépés megkövetelt tőle. Pedig az áldozatok igen nagyok voltak, sokkal nagyobbak, mintsem hogy Tisza Kálmán azoktól valaha végleg megszabadulni tudott volna. A fúzió pályájának mindvégig legnagyobb tehertétele maradt, szélső ellenfelei sohasem tudták neki e lépést megbocsátani, kiélezve ellene a vádat, hogy ellenzéki álláspontjának a megtagadásával jutott a hatalom birtokába, s ezáltal a közélet és a parlamentarizmus erkölcsi tekintélyén súlyos csorbát ütött.”94
 
Asztalos Zsolt
Miskolc
1998
 
JEGYZETEK
1.   Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora Bp. 1997. II. köt. 101-103. o.
2.   Gratz Gusztáv: Modern magyar államférfiak . Tisza Kálmán in. 
      Huszadik Század Század Bp.1902. 6. sz. 120. o.
4.      uo.
5.   Vermes Gábor: Tisza István Bp. 1994. 32. o.
6.       Kákay Aranyos (Kecskeméthy Aurél): Országgyűlés: Árny és fényképek Pest 1861. 10-12. o.
7.        Hegedűs Loránt: Két Andrássy és két Tisza Bp. 1937. 60. o.
8.        Kákay Aranyos i.m.
9.        Vermes Gábor: Tisza István Bp. 1994. 32. o. Hegedűs i.m. 90. o.
10.     Horánszky i.m. 32. o.
11.     Vécsey Tamás: Tisza Kálmán Celldömölk 1931. 47. o.
12.     Hegedűs i.m. 67. o.
13.     uo.
14.     Vermes i.m. 33. o.
15.     Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei Bp. 1880. III. köt. 350.
16.     M. Kondor Viktória: Az 1875-ös fúzió Bp. 1959
17.     uo.
18.     Vécsey i.m. 62.
19.     Ivánka Imre levele Ghyczy Kálmánhoz Kónyi i.m.IV. köt. 75.
20.     Tisza Kálmán cikke a Honban Kónyi i.m. IV. köt 9.o.
21.     Podmaniczky Frigyes:Naplótöredékek 1824-1887 Bp. 1888. 72. o.
22.     Hegedűs i.m. 69. o.
23.     M. Kondor Viktória i. m.16.
24.     uo.
25.     uo.
26.     Tóth Ede: Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete(1826-1874) Bp. 1967. 107. o.
27.     Mérei Gyula: A magyar polgári pártok programjai Bp. 1971. 68-71. o
28.     uo.
29.     uo.
30.     Podmaniczky i.m. 87. o.
31.     Móricz Pál: A magyar országgyűlési pártok küzdelmei (1867-1874) Bp.1892. 11.o.
32.     Hon 1868. január 27.
33.     uo.
34.     M. Kondor Viktória i.m. 34.
35.     uo.
36.     Mérei Gyula i.m. 71. o.
37.     M. Kondor Viktória i.m. 53. o.
38.     Tisza Kálmán levele Jókai Mórhoz 1869. jan. 23. Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) kézirattára
39.     uo.
40.     Tisza levele Jókaihoz 1869. márc. 31. OSZK kézirattára
41.     Vécsey Tamás i.m. 83.
42.     Képviselőházi Napló 1869-72. X. köt. 221. o.
43.     uo. 235. o.
44.     Tisza levele Jókaihoz 1870. szept. 9. OSZK kézirattára
45.     Magyarország Története (MOT) VI. köt. 716.
46.     uo.
47.     Toldy István: Öt év története 1867-72. Bp. 1891. 78. o.
48.     Hegedűs Loránt i.m. 91.
49.     MOT VI. köt. 840.
50.     Vécsey Tamás i.m. 90.
51.     uo.
52.     Gratz Gusztáv: A dualizmus kora Bp. 1934. I. köt 132. o.
53.     Oláh Gyula: Az 1875. évi fúzió Története Bp.1908. 42.o.
54.     uo.
55.     M. Kondor Viktória i.m. 104.
56.     uo.
57.     Képviselőházi Napló 1869-72. I. köt. 124-125. o.
58.     uo.
59.     Gróf Apponyi Albert: Emlélirataim. Ötven év. Bp. 1922. 60. o.
60.     Gratz Gusztáv i.m. 128. o.
61.     Vécsey Tamás i.m. 88. o.
62.     Vécsey Tamás i.m. 88. o.
63.     Móricz i.m. 25. o.
64.     Ellenőr 1873 szeptember 3.
65.     M. Kondor Viktória i.m. 117.
66.     uo.
67.     uo.
68.     uo.
69.     MOT VI. köt. 860.
70.     M. Kondor Viktória i.m. 127-128. o.
71.     Hegedűs Loránt i.m. 120. o.
72.     M. Kondor Viktória i.m. 127.
73.     uo.
74.     Vermes Gábor i.m. 40. o.
75.     Vécsey Tamás i.m. 95. o.
76.     Gratz Gusztáv i.m. 139. o.
77.     Képviselőházi Napló 1872-75. XIV. köt. 288-289.
78.     Szilágyi Sándor: Magyar Nemzet Története Bp. X. köt. 715.
79.     M. Kondor Viktória i.m. 134. o.
80.     Szilágyi Sándor i.m. X. köt. 715.
81.     Wertheimer Ede: Andrássy Gyula Bp 1927. 93. o.
82.     uo.
83.     M. Kondor Viktória i.m. 138.
84.     Vécsey Tamás i.m. 100. o.
85.  uo.
86.   MOT. VI. köt. 1169. o.
87.   Visi Imre: Tisza Kálmán Bp. 1885. 3. o.
88.   II.-ik Kákay Aranyos (Ábrányi Kornél): Tisza Kálmán Bp. 1878. 81.o.
89.   Hegedűs i.m. 124. o.
90.   Vécsey Tamás i.m. 110. o.
91.   uo.
92.   Gratz Gusztáv: Tisza Kálmán in. Huszadik Század Bp. 1902. 6. sz.
93.   Pethő Sándor: Politikai arcképek Bp. 1911. 108. o.
94.   Horánszky Lajos im. 50-51. o.
 
FELHASZNÁLT IRODALOM
Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év Bp. 1922.
Beksics Gusztáv: A szabadelvű párt története Bp. 1907.
Gerő András: Az elsöprő kisebbség Bp. 1988.
Gratz Gusztáv: A dualizmus kora Bp. 1934.
Gratz Gusztáv: Modern magyar államférfiak. Tisza Kálmán in. Huszadik Század 1902. 6. sz.
Hegedűs Loránt: Két Andrássy és két Tisza Bp.1937.
Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet Bp.1943.
Horánszky Lajos: Tisza István és kora Bp. 1994.
Jókai Mór: Életemből Bp. 1997.
Jókai Mór: A históriai tarokkparti Bp. 1996.
Kákay Aranyos (Kecskeméthy Aurél): Országgyűlés. Árny és fényképek. Pest 1861.
II-ik Kákay Aranyos (Ábrányi Kornél): Tisza Kálmán Bp. 1878.
Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei Bp. 1880.
Magyarország története 1848-1890 szerk. Hanák Péter Bp 1978.
A magyar polgári pártok programjai 1867-1918. szerk: Mérei Gyula Bp. 1971.
Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim Bp. 1910.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora Bp. 1997.
M. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió Bp. 1959.
Móricz Pál: A magyar országgyűlési pártok küzdelmei 1867-1874 Bp.1892.
Pethő Sándor: Politikai arcképek Bp. 1911.
Báró Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1887 Bp. 1888.
Politikai Magyarország Bp. 1912.
Szekfű Gyula: Három nemzedék Bp. 1920.
Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története Bp. 1890.
Toldy István: Öt év története 1867-1872 Bp. 1891.
Tóth Ede: Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete(1826-1874) Bp. 1867.
Vécsey Tamás: Tisza Kálmán: Celldömölk 1931.
Vermes Gábor: Tisza István Bp. 1994.
Visi Imre: Tisza Kálmán Bp. 1885.