Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013. márciusában 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Erdélyi hitvallás

 

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben, 
és hiszem azt, hogy igazságos vagy, 
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom 
igazságodnak szörnyű módszerét. 
Hiszek jóságodban is, 
bár szemem csak gonoszat lát, 
amikor Erdély felé tekint. 

Mint Szent Fiadat hajdani időben, 
ma népemet feszítik keresztre 
az istenkáromló gonoszak. 
Júdások árulják el naponta, 
rongyain martalócok osztozkodnak, 
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak 
másfelé, hogy kínjait ne lássák. 

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa 
és hitem kívánsága szerint, 
de szeretem a népemet is, Uram, 
szegény elesett erdélyi magyar népemet, 
s bocsáss meg nekem, Uram, 
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb, 
lelkesebb és türelmetlenebb bennem 
ez a szeretet talán, mint Tefeléd. 

De lám, Te hatalmas vagy, uram, 
mindeneknél hatalmasabb, 
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen 
és mezítelenül fetrengnek a világod porában, 
mindenkitől elhagyottan, 
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van 
az én szeretetemre, mint Teneked, 
ki Minden Világok Ura vagy. 

Azt is tudom, Uram, 
hogy minden ember egyforma Teelőtted, 
bármilyen nyelven imádkozzon is, 
vagy káromoljon. Bevallom azonban, 
hogy az én szívemben elfogultság lakozik, 
és ma csak az testvérem 
nekem ezen a földön, aki magyar, 
s ez mindaddig így lészen, 
míg a magyar a világmindenség 
legtestvértelenebb népe, 
míg minden csizma a magyart rúgja, 
mindenki a magyart tapossa, 
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet, 
más testvérem nekem 
nem lehet ezen a földön! 

Én kell pótoljam azt, 
amit mások megtagadnak tőle. 
Kiknek szemét kiszúrták, 
azoknak én adok szemet. 
Kiknek kezét béklyóba kötözték, 
azoknak én adok kezet. 
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak, 
azok helyett ma én vagyok a hörgés, 
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság, 
ez ma mind én vagyok! 

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél 
a pokolból és szabad földre irányítottad 
tévelygő lábamat. 
Köszönöm jóságodat, köszönöm. 
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban 
csak akkor hallasz éntőlem, Uram, 
amikor rab népemen megkönyörülsz 
s Erdély földjére, magyarok földjére 
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának 
áldásos fényét. 

Legyen meg a Te akaratod, Uram. 
De alázatos szívvel megkérlek nagyon: 
legyen már egyszer a Te akaratod jó 
a magyarnak, áldás, békesség, 
szabadság, öröm! 
S legyen már végre egyszer valóban 
Tied az ország, s ne a gonoszaké, 
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké, 
mert bizony, Uram, mindaddig, 
amíg ez meg nem történik, 
nehéz lesz elhinnünk, 
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké.. 
Ámen



 

2012. Karácsonyán:

 


 

Márai Sándor - Mennyből az angyal
 
MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE 
Az üszkös, fagyos Budapestre. 
Oda, ahol az orosz tankok 
Között hallgatnak a harangok. 
Ahol nem csillog a karácsony. 
Nincsen aranydió a fákon, 
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. 
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. 
Szólj hangosan az éjszakából: 
Angyal, vigyél hírt a csodáról. 
 
Csattogtasd szaporán a szárnyad, 
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. 
Ne beszélj nekik a világról, 
Ahol most gyertyafény világol, 
Meleg házakban terül asztal, 
A pap ékes szóval vigasztal, 
Selyempapír zizeg, ajándék, 
Bölcs szó fontolgat, okos szándék. 
Csillagszóró villog a fákról: 
Angyal, te beszélj a csodáról. 
 
Mondd el, mert ez világ csodája: 
Egy szegény nép karácsonyfája 
A Csendes Éjben égni kezdett - 
És sokan vetnek most keresztet. 
Földrészek népe nézi, nézi, 
Egyik érti, másik nem érti. 
Fejük csóválják, sok ez, soknak. 
Imádkoznak vagy iszonyodnak, 
Mert más lóg a fán, nem cukorkák: 
Népek Krisztusa, Magyarország. 
 
És elmegy sok ember előtte: 
A Katona, ki szíven döfte, 
A Farizeus, ki eladta, 
Aki háromszor megtagadta. 
Vele mártott kezet a tálba, 
Harminc ezüstpénzért kínálta 
S amíg gyalázta, verte, szidta: 
Testét ette és vérét itta - 
Most áll és bámul a sok ember, 
De szólni Hozzá senki nem mer. 
 
Mert Ő sem szól már, nem is vádol, 
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. 
Különös ez a karácsonyfa, 
Ördög hozta, vagy Angyal hozta - 
Kik köntösére kockát vetnek, 
Nem tudják, mit is cselekesznek, 
Csak orrontják, nyínak, gyanítják 
Ennek az éjszakának a titkát, 
Mert ez nagyon furcsa karácsony: 
A magyar nép lóg most a fákon. 
 
És a világ beszél csodáról, 
Papok papolnak bátorságról. 
Az államférfi parentálja, 
Megáldja a szentséges pápa. 
És minden rendű népek, rendek 
Kérdik, hogy ez mivégre kellett. 
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? 
Mért nem várta csendben a végét? 
Miért, hogy meghasadt az égbolt, 
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''
 

Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger? 
Miért remegtek világrendek? 
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. 
De most sokan kérdik: mi történt? 
Ki tett itt csontból, húsból törvényt? 
És kérdik, egyre többen kérdik, 
Hebegve, mert végképp nem értik - 
Ők, akik örökségbe kapták -: 
Ilyen nagy dolog a Szabadság? 
 
Angyal, vidd meg a hírt az égből, 
Mindig új élet lesz a vérből. 
Találkoztak ők már néhányszor 
- A költő, a szamár, s a pásztor - 
Az alomban, a jászol mellett, 
Ha az Élet elevent ellett, 
A Csodát most is ők vigyázzák, 
Leheletükkel állnak strázsát, 
Mert Csillag ég, hasad a hajnal, 
Mondd meg nekik, - 
                            mennyből az angyal 
New York, 1956. 

 

 

 

 

 

2011. szeptemberében (Zsira):

 

 

 

Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

 

 

 

 

 
 

Van úgy az ember,
hogy `álmodozni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy `bátorságra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
`ôszinteségre` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy `építeni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szállani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az `Összhangra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtô úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gôgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy ôzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül elôre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belôle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már elôre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belôle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítô áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

 

 

  

 

2008. októberében:

 

 

 

TAMÁSI LAJOS: PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN

 

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

 

Nincs már teendő: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

  valami szálló ragyogás kél,

  valami szent lobogás készül.

 

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

 

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

 

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

 

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

 

...Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

- tegyetek ki gyászlobogót.

 

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy a pesti utcán hullt a vér.